2016. december 28., szerda

8. Szabadon, ám Harry bűvkörébe zárva

*igyekszik lassan és észrevétlenül előmászni onnan, ahol eddig bujkált*
*elbotlik és hasra esik mindenki szeme láttára*
Aha, szóval így érzem magam a random eltűnésem és üres ígérgetésem után.
Khm-khm *magához ragadja a mikrofont*, ígérem, rövid leszek *próbál meggyőzően mosolyogni*.
Na, szóval vázolom, mi történt, mi van jelenleg, mi lesz!
Nick meggyógyult, örüljünk együtt - ha érdekel valakit, a shipnevünk Lick (nemnemnem), és a kapcsolatunk jobb, mint eddig bármikor -, és amint szemtanúi lehettetek (vagyis pontosabban nem lehettetek), nem ment az, hogy megírjam telefonon a fejezetet.
Viszooont azért összehoztam egy karácsonyi sztorit, amit elküldtem a Larry Christmasre (LINK, ha valaki nem tudná, mi az, amit amúgy nem hiszek), és elvileg majd ki is kerül. Ha valakit érdekel (igen, így látatlanba, mert biztos annyira szerettek), annyit azért megjegyzek, hogy nem szól semmiről és elég logikátlan. Na mindegy.
A "mi van jelenleg" kategóriába pedig az van, hogy igazából Lexának (LINK, mert kedves vagyok) köszönhető, hogy nem töröltem a blogot, mert az úgy volt, hogy rendeltem tőle egy kritikát (LINK), és konkrétan a kezébe adtam az egész KOADFEO sorsát. Szerencsére vagy nem szerencsére, ki tudja, de tetszett neki, meg amúgy én is szeretem ezt a sztorit, csak kicsit - nagyon - eltávolodtam tőle, régen is írtam, értitek...
Mi lesz? A leghatározottabb nem tudomot tudom erre felelni. Igyekszem nem eltűnni hónapokra, be fogom fejezni valamikor, azt hiszem, körülbelül tizenöt-húsz részes lesz. Lövésem sincs, mikor hozom a következőt, mert amit tervezek, nem tudom, hogyan legyen pontosan, de... alakul.
Na és így a végén elmondhatom azt is, hogy ennél furcsább és hosszabb szövegelést még nem nyomtam le itt, szerintem megérdemlek egy tapsot. Nem? Oké, akkor azt is hozzáteszem a statisztikai beszámolóhoz, hogy eddig ez a leghosszabb fejezet a maga ötezer-ötszázhetvenkettő szavával. Jó, ennyi idő után megértem, hogy senki nem fog ujjongani, de *bociszemekkel pislog a közönség felé* sajnálom.
*leejti a mikrofont, elbújik a hozzá legközelebb eső oszlop/fa/ember/akármi mögött*
Ölel titeket: Liz
*a végén még halk bocsánatot kér a befejezés miatt*

☀☼☀

Az ujjaim a rádió gombjain siklanak végig, ha jól számolom, már harmadszor ezalatt a röpke tizenkét perc alatt, amióta Niallel a kocsiban zötykölődünk a lehető legnagyobb kerülővel, amit mindketten ismerünk. Lassan vezet, de közel sem olyan bizonytalanul – és rosszul, de ezt soha nem vallanám be neki –, mint például az első alkalommal. Ugyan nem díjaztam az ötletét, miszerint nem probléma, ha az egyébként alig negyedórás autóutat megtoldjuk még körülbelül ugyanennyivel, mert így épphogy be fogunk esni az órára, de Niall hajthatatlannak bizonyult.
- Kinyögnéd, miért akartál erre jönni? – Sóhajtok erősen fogyó türelemmel, mert azon kívül, hogy a száját rágva markolássza a kormányt, nem sok mindent csinál. Persze az út első felében ismét áradozott egy sort Zaynről, hogy mennyire tökéletes, de ez annyira a szokásává vált, mint nekem a dogok túlagyalása.
- Azt hittem, egyértelmű – forgatja meg a szemeit, ami csoda, mert így el kell szakítania a pillantását az útról –, hogy beszélgetni szeretnék csak.
- Mégis miről, ami annyira fontos, hogy ismét ellógjunk egy napot?! – Csattanok fel.
- Hűha, de ideges valaki mostanság. Ne felejtsd el, hogy szereztem igazolást az orvosomtól, szóval ez már ne legyen téma, ha kérhetem – mormog Ni a bajsza alatt, én meg tüntetőleg kibámulok az ablakon. – Lou, ne haragudj – folytatja.
- Ne haragudjak? Nem haragszom, csak elegem van abból, hogy mások rángassanak.
- Megértem – felel szórakozottan. – Ezért is szeretném megkérdezni, hogy agyrázkódás ide vagy oda, mi a helyzet a sátrazással?
- Még nem tudom – vonok vállat.
Nem tudom, miért viselkedek ilyen furcsán. Talán mert a tegnapelőttii napot Troye-val egy olyan buborékban töltöttem, ami annak ellenére is biztonságosnak és megnyugtatónak tűnt, hogy bármelyik pillanatban kipukkanhat még most, hosszú órákkal később is. Megrázom a fejemet, mert ez a hasonlat valami rémes, de így észreveszem, hogy Niall várakozóan sandít rám a szeme sarkából.
- Bocs, mondtál valamit?
- Igen – megrázza a fejét. – Méghozzá azt, hogy szedd össze magad, és kérdezd meg anyukádtól, hogy elenged-e, mert ha nem, le kell addig ráznunk Harryt.
- Hogyhogy?
- Nincs szükségünk Zaynnel egy felesleges harmadikra – kuncog.
- Ki gondolta volna, hogy…
- Nem vagyok rá kíváncsi, hogy milyen következtetést vonsz le, már bocsánat! – Kacag félbeszakítva. Somolyogva ismét csak megcsóválom a fejemet.
Furcsán érzem magamat, mintha tényleg működne Troye – tegnap még mindenképpen – bizarr ötlete, hogy töröljük csak úgy ki az irományaimat. Miközben ott hevertünk az ágyamon egymás kezét fogva, valami olyasmit mondott, hogy talán ez lesz a kezdő löket, mert a saját – az ő véleménye szerint már-már kőbe vésett – gondolataim láncoltak bele az unalom sűrű mocsarába. Kezdem nem hirtelen jövő badarságként felfogni ezt az egészet, hanem… valami megfoghatatlannak, de mindenképpen működő dolognak. Nincsen két különböző Louis, mert nem vagyok skizofrén. Egyedül én vagyok és képesnek kell lennem a változásra.
- Na és mi a helyzet a kissráccal? – Érdeklődik mintegy mellékesen, mikor végre valahára bekanyarodunk az iskola szűkös parkolójába. Először nem esik le, hogy Troye-ra gondol, így csak akkor nyitom szólásra a számat, amikor Niall már elkezdi beszenvedni az autót az egyik üres parkolóhelyre.
- Tegnapelőtt vele voltam, de egyébként nem sok – próbálok lazának látszani, de a kezem azonnal a pólóm aljával kezd játszani, hogy levezethessem valahogyan a hirtelen rám törő idegességet. Ahogy eszembe jut az ölelésünk és az, ahogy közben megsütötte a napfény az angyali vonásait, mindenféle érzelem átfut bennem, csak a nyugodtság nem.
- Biztos? – Kérdez vissza leállítva a kocsit, ami szerencsére elvonja a figyelmét, így nehezen ugyan, de sikerül abbahagynom a felsőm kényszerű piszkálását.
- Százszázalékosan – biccentek aprót és felszedve a lábtörlőn heverő hátizsákomat ki is nyitom az ajtót, hogy kiszálljak. – Még meg is beszéltük, hogy egyikünk se akar többet barátságnál – füllentek egy aprót –, hogy elkerüljük a félreértéseket.
- Ez remek – Niall hangja őszinte örömtől átitatott, ami miatt csak még rosszabb érzés fog el a hazugság miatt. Elindulok a bejárat felé, ahol már nem csoportosulnak a diákok, mint ahogy általában szoktak, így szinte biztos vagyok abban, hogy sikeresen elkésünk az óráról. Inkább nem is válaszolok Niallnek, hanem otthagyom az autó csomagtartója előtt állva, had legyen abban a tudatban, hogy mérges vagyok rá emiatt a tíz perc miatt. Könnyebb ebbe a tudatba ringatni önmagamat, mint elfogadni azt, hogy hazudtam neki, csak mert kedvelem annyira Troye-t, hogy ne mondjak le róla annyira, mint amennyire ő szeretné.
„Menni fog, nehogy beszarj a saját anyádtól! Emlékszel, hogy nem akadt ki a verekedéseden? Na, ezen se fog!”
Elhúzom a számat Niall szóhasználatán, viszont trágárság ide vagy oda, tudom jól, igaza van. Már vagy századszor rágom át magamat, mióta iskola után hazaértem, és most is arra jutok, hogy egy egyszerű kérdés senkinek se árt. A legrosszabb, ami történhet az az, hogy nem enged el, amit majd kiheverek. Feltápászkodok az ágyról, és épp fognám magamat, hogy átmenjek anya szobájába, amikor ismét pittyeg egyet a telefonom, üzenetet jelezve nem mástól, mint Nialltől.
„Ha fél óra múlva nem írod meg, mi van, odamegyek. Ez nem kedvesség, csak hogy tudd.”
Inkább nem is merengek el azon, mit tehetne a szöszi barátom, ha valóban idejönne, csak felkelek, majd ruganyos léptekkel anya szobája felé veszem az irányt. Két kis kopogással jelzem, hogy be szeretnék menni, mert mégiscsak be van csukva az ajtó, aztán benyitok. Kicsit megörülök annak, hogy nem alszik, csak olvas, mert így nem kell felébresztenem, viszont a kíváncsi pillantása, amivel a hirtelen érkezésemet illeti, nem a legmegnyugtatóbb dolog a világon.
- Anya – szólítom meg, mire ő felül és egy utolsó, gyors pillantást vet a könyvére minden bizonnyal azért, hogy megjegyezze, hol tart éppen, mielőtt leteszi azt.
- Igen? – Kérdez vissza, mert a másodpercek csak telnek, míg én kicsit tanácstalanul és szerencsétlenül ácsorgok a szoba küszöbén.
- El szeretnék menni sátrazni a hétvégén – bököm ki végül, ami nem is annyira nagy kunszt. – Niallel – teszem hozzá, hátha kisimul a hirtelen nagyon is ráncossá vált homloka. Nos, erre csak még inkább értetlenebbé válik a tekintete. Persze megértem, utoljára évekkel ezelőtt aludtam idegen helyen – Niallnél, természetesen –, és így, bő öt éves kihagyás után még én is meglepem önmagamat.
- Tessék? Hova? Mikor? – Sorolja a kérdéseit, ami furcsa, mert mi nem szoktunk ilyen párbeszédeket folytatni, mert egyszerűen nincs miért.
- Hát – egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, míg átrágom magamat a lehetséges válaszokon. Közben sikeresen elkalandozik a tekintetem, és végignézem az ablak melletti egyszerű könyvespolcszerű bútoron trónoló virágokat. Nem túlzok, ha azt mondom, ez az alig két méterszer egy méteres pontja a lakásnak anyám szeme fénye. Szerintem minden nap eltölt a gondozásukkal egy órát még akkor is, ha egyébként úgy érzi magát, mint egy alaposan elhasznált rongydarab.
- Louis! – Szakít ki a gondolataim sűrű tengeréből anya vidám hangja. A homlokomat ráncolva ránézek, és mikor meglátom, hogy vigyorog, a hajamba túrok.
- Igen? – A hangom magasan cseng, így megköszörülöm a torkomat.
- Nem kell semmilyen hazugságon törnöd a fejedet.
- Mi?! – Horkanok fel elvörösödve, ahogy rájövök, túl jól ismer. – Én… egyáltalán nem… anya! – Hebegek össze-vissza, de kiszakad belőlem a kacagás.
- Á, te nem – legyint rám hagyva a dolgot. – Gyere, ülj le ide és meséld el, miért vagy ennyire szétszórt és miért kell mostanában állandóan bajba keveredned – közben megpaskolja maga mellett az ágyat, mire felsóhajtva bólintok egy aprót és már le is huppanok a díszpárnák közé.
- Néha meglepődök, milyen jól ismersz – dünnyögök felhúzva az egyik lábamat, amit aztán át is karolok. A térdemre fektetem a fejemet és anyát nézem, aki halvány mosollyal figyel engem.
- Néha meglepődök, milyen bonyolultnak hiszed magadat – szurkálódik, amire egy egyszerű szemforgatással reagálok. – Lou, tizenhét éve velem élsz, azóta azért ismerem a szokásaidat még akkor is, ha nem látok bele a fejedbe – simogatja meg a kezemet.
- Ne is akarj! – Kuncogok. – Na de akkor – térek vissza az eredeti témához –, elmehetek?
- Lassan a testtel, nem vagyok hozzászokva, hogy minden héten történjen veled valami olyan, ami miatt aggódhatok – ugyan szeretettel beszél, aggodalmat is vélek felfedezni a hangjában.
- Nos, Niallel elmegyünk péntek reggel, aztán vasárnap este hazajövünk. Egy mezőn, vagy valami olyasmin vernénk sátrat, ahol aztán ellennénk – foglalom össze röviden a dolgokat. – Nem is olyan vészes, nem igaz? – Villantok rá egy reménykedő félmosolyt, ami nem igazán hatja meg.
- Csak Niall? Lou, én is voltam annyi idős, mint te és attól még, hogy hirtelen felvilágosítottál a melegségedről… – elakad egy pillanatra, aztán egy bocsánatkérő pillantással illet meg, habár nem bántott meg, csak furcsa érzés, hogy ezt így kijelenti még akkor is, ha igaz. – Szóval nem hiszem, hogy a legjobb barátod miatt akarsz csak elmenni oda.
- Oké, ott lesz még Zayn és Harry is – vonok vállat zavartan.
- Ó – úgy látszik, megleptem ezzel. – Azt hittem, Troye.
- Nem – felelek halkan, kerülve a pillantását. Feszülten a nadrágom szárát piszkálom, mert kicsit se tetszik ez az irány, ahova a beszélgetésünk tart.
- Louis, két olyan sráccal engedjelek el, akiket eddig még csak nem is láttam?
- A barátaim – vonok ismét vállat. Enyhe túlzás ez a kijelentés, mert ugyan Harryvel talán lehetünk azok, Zaynnel olyanok vagyunk, mint az ég és a föld.
- Biztos? – Sóhajt hosszú és idegőrlő másodpercekkel később.
- Mondjuk – nyögök megadva magamat, ahogy ismét rám tör a bűntudat fojtogató, elviselhetetlen érzése. – Harryvel talán kicsit többek vagyunk – vallom be.
Anya szemei csak úgy csillognak a kimondatlan gondolatok zűrzavara miatt, amikből néhány nehezen elfojtható dolog kiül az arcára. Az aggodalmas és furcsamód csalódott kifejezés elől menekülve lehajtom a fejemet, a homlokomat a térdemnek döntöm. Szinte hallom, ahogy azt mondja, maradjak inkább itthon.
- Remélem, tudod, hogy mit csinálsz, Louis – ejti ki lassan, jól átgondoltan azt a hat szót, amiben nem is reménykedtem már.
- Ez azt jelenti...? – Motyogok azonnal ránézve.
- Igen – sóhajt megsimogatva az arcomat.
- Köszönöm – motyogok megfogva a csuklóját, majd boldog mosollyal az arcomon belepuszilok a tenyerébe.
- Mint mondtam csak tudd, hogy mit csinálsz – suttog.
Zavartan bólintok egyet, majd a hajamba túrva felkelek gyorsan. Az ajtó felé indulok, de mielőtt kilépnék, visszanézek anyára. Nem tudom, mint mondhatnék, de abból, hogy ő gondterhelten és elgondolkodó arccal figyel engem, rájövök, nem csak én vagyok így. Némán, összekapcsolódott tekintettel merengünk mindketten – én azon, hogy mennyire tisztában van azzal, mit kell mondania ahhoz, hogy ez az egész hirtelen helytelennek tűnjön. Na, nem azért, mert kiruccanok három sráccal, hanem mert ez több – pontosan kettő – szempontból nem éppen tisztességes dolog a részemről. Hogy ő min kattog ennyire, fogalmam sincs, de azt hiszem, fájdalmas lenne, ha megtudnám.
Végül elszakítom róla a pillantásomat, és szó nélkül a szobámba sietek, hogy írjak Niallnek egy SMS-t, miközben igyekszem megszabadulni a bennem kavargó érzésektől.
Csak tudjam, mit csinálok…
Zayn fekete Jeepjében ülök Niall mellett a hátsó ülésen, ami önmagában is felfoghatatlan, de ha hozzáteszem azt, hogy Harry is velünk van és így, négyesben úton vagyunk egy egész hétvégés kaland felé, szinte beleszédülök a gondolatba. Az autó belső terét a rádióból szóló zene tölti ki, ami teljesen ideillik, már csak azért is, mert az énekes elég sokszor elismétli azt a sort, hogy „All we do is drive”. A vége felé már dúdolgatom a fülbemászó dallamot, miközben az ablak felé fordulva figyelem az elsuhanó tájat. Nem látok mást, csupán elmosódott zöld és barna foltokat, de ezek is bőven elegendőek ahhoz, hogy ne fordítsam el a fejemet a látványtól. Hallom, hogy a többiek beszélgetnek, de nem fogom fel a szavaikat, elvagyok a saját kis buborékomban – egészen addig, amíg Niall, meg nem ütögeti a felkaromat.
- Hm? – Fordulok felé.
- Megérkeztünk – kuncog színpadiasan körbemutatva a kocsiban, de ahogy ismét kilesek az ablakon, nem látok mást, csak sok-sok fát.
- Még nem álltunk meg – jegyzem meg bizonytalanul, ugyanis nem kicsit reménykedek abban, hogy utazunk még egy darabig, és nem a semmi közepén fogjuk eltölteni az elkövetkezendő két és fél napot.
- Mi van, megijedtél? – Nevet Zayn.
- Nem – vágom rá kapásból, a tekintetem pedig Harryre téved, akit tökéletesen látok a visszapillantó-tükörből. – Viszont alig várom, hogy este a legkisebb neszre is megijedj – folytatom, de ahogy mindenki hitetlenkedve néz rám egy pillanatra, rájövök, hogy ezzel eléggé mellélőttem, mert kettőnk közül szerintem nem ő fog este azon merengeni, hogy vajon mi falhatja fel, ha nem figyel oda.
- Én is – kuncog Harry, amivel annyira meglep, hogy még a számat is eltátom. Amióta elindultunk nem elég, hogy nem szólt hozzám, még különösebb figyelmet se tulajdonított nekem. Sőt, ha őszinte akarok lenni, eddig teljesen úgy viselkedett, mintha az a csók, a vitánk, a kibékülésünk meg se történt volna.
- Álmodozzatok csak – horkant Zayn, mire Niall felnevet.
- Itt jó lesz, nem? Ott a földúton letesszük a kocsit, aztán ha máshol nem is, de azon a szántóföldön tudunk majd éjszakázni – mutat Harry vezetés közben jobbra, mire rajta kívül mind a hárman arra fordítjuk a fejünket.
Én inkább meg se szólalok, mert szerintem szavak nélkül is, csupán a fintoromból kikövetkeztethető, hogy mit gondolok erről az ötletről. Niallt nem látom, de Zayn helyeslő bólogatásából már tudom, ha a szőke barátomat se győzte meg Harry, akkor is le lennénk szavazva.
- Oké, akkor Lou? – Szakít ki a gondolataimból Harry baritonja.
- Hát – egy gyors pillantást vetek Niallre, aki nem tűnik megviseltnek, tehát neki sincs ellenére a dolog sajnos –, még nem sátraztam, de azt hiszem, elsőnek megteszi – kicsikarok magamból egy mosolyt, ami szerintem inkább hajaz vicsorgásra, de abból, hogy Zayn diadalittasan a levegőbe öklöz, arra következtetek, nem annyira szembetűnően.
Harry alig észrevehetően bólint, majd pontosan, ahogy mondta, bekanyarodik a földútra. Zayn meg se várja, hogy az autó teljesen megálljon, kinyitja az ajtót, majd kiugrik az ugyan alig tízzel vánszorgó, de azért mégis mozgásban lévő autóból. Niall csak önfeledten kacag a dolgon, míg az ujjai a szőke, szanaszét álló tincseibe túrnak, míg én tátott szájjal bámulom az egyensúlyát megtartani próbáló feketeséget.
- Te idióta! – Kiált ki Harry, de a szája sarka mosolyra görbül. – Még jó, hogy a te kocsiddal jöttünk, mert ha…
- Fogd már be, nincs is kocsid! – Zayn vigyorogva kiabál, habár már a még nyitva lévő ajtó mellett áll, ahonnan nemrég kiugrott. – Na, jöttök? – Fordul most felénk. Niall egy kába bólintás után gépiesen kipattan, én pedig még egyszer összenézek Harryvel a tükörben, majd kiszállok, csak mert nem tudom, mit is mondhatnék az ismét intenzíven engem fürkésző adonisznak.
- Mi lenne, ha mi Zaynnel felállítanánk a sátrat, ti ketten pedig elmennétek, mondjuk fát gyűjteni? – Kérdi Niall inkább tőlem, mintsem Harrytől, miközben feltűnően Zaynnek kelletve magát nyújtózkodik.
- Ez nem számított igazi kérdésnek, ugye? – Érdeklődök halkan, habár se Harry, se Zayn nem figyel ránk. Túlságosan leköti őket a civódás a mozgásban lévő kocsikból való kiugráláson, aminek a hallatán furcsa melegség tölt el. Na, nem azért, mert olyan jó az, hogy vitatkoznak, hanem mert Harry a felelősségteljesebb kettőjük közül.
- Akkor további szép álmodozást, elrángatom Zaynt, hogy keressünk valami jó helyet a sátornak – nevet Niall, keze futólag megpaskolja a vállamat, majd megkerüli az autót, és Zaynhez kezd beszélni. Zavarba jövök a gondolattól, hogy Harry teljesen a hatása alá tud keríteni, méghozzá olyannyira, hogy ignoráljam a körülöttem zajló dolgokat.
Percek telnek el, mire Zayn és Niall kipakolják a csomagtartóból a két sátrat és a takarókat. Közben nem veszem le a tekintetemet a telefonját elmélyülten nyomkodó Harryről, habár tisztában vagyok vele, milyen nevetségesen festhetek. Itt epekedek egy olyan srác után, akinek én nem vagyok több egy kalandnál. Elmosolyodok, ahogy rájövök, teljesen olyan helyzetbe kerültem, mint amikben azok az idegesítő, csak önmagukkal törődő, gimis lányok szoktak a sablonosra sikeredett tinifilmek többségében.
- Mi ilyen vicces, Louis? – Vonja fel egyik szemöldökét Harry, a telefonja sehol. Futólag végigsimítok a pulcsim alján, ahogy leesik, egy ideje engem méreget, de ez nekem fel se tűnt, annyira elmerültem a gondolataimban.
- Én – nyögöm ki. – Olyan kába vagyok, mióta beszálltam reggel a kocsiba, hogy az valami hihetetlen.
Harry nevetésétől ismételten elmosolyodok, a jókedve ragadós, mint a méz. Pár lépéssel átszeli a kettőnk között lévő távolságot, a kezét néhány pillanat erejéig elsüllyeszti a farzsebében, ahova a telefonját helyezi.
- Ezek szerint sürgősen csinálnunk kell valamit, ami megakadályozza azt a mérhetetlen unalmat, ami eluralkodott rajtad.
- Nem unatkozom – motyogok hátralépve egy aprót, különben a közelsége miatt biztosan olyat tennék, amin aztán a sátorban pirkadatig merenghetnék. És ekkor, mintha csak egy villanyt kapcsolna fel valaki a koponyám egyik rejtet zugában, eszembe jut, hogy csak kettő sátor van, Niall pedig már az indulásunk előtt lefoglalta magának Zaynt.
- Attól még eljöhetsz velem fát gyűjteni.
- Rendben – motyogok egy aprót biccentve, az ujjaimmal pedig rátalálok a sötétzöld pulóverem aljára, majd meg se várva Harryt, elindulok a Niallékkel ellentétes irányba. Nem szeretnék összetalálkozni velük, miközben nagy valószínűséggel egymást falják az egyik fának dőlve. A karjaimat összefonom magam előtt, és azon kezdek merengeni, hogy vajon anya hogy értette azt, hogy csak tudjam, mit csinálok. Vagy hogy mit gondol Harryről. Ha meglátná, eszébe jutna, hogy ez a srác, mennyire nem illik az ő visszafogott fiához, vagy pedig őt is ugyanúgy elvarázsolná Harry mosolya és mély baritonja? Na és Troye mit szólna ahhoz, ha megtudná, egy másik sráccal jöttem el kempingezni? Pontosabban egy olyan sráccal, akiért az egész testem lángol, minden egyes sejtem külön epekedik?
Túl sok kérdés, a válaszok megalkotása pedig hatalmas feladatnak tűnik. Teljesen elveszve érzem magamat, és ahogy ez a keserű gondolat megfogalmazódik bennem, hirtelen visszatérek a valóságba, ahol a szinte égig érő fák között trappolok az enyhén nedves moha-, illetve levélszőnyegen. Megtorpanok, a szemeimet meresztgetve felmérem az ismeretlen terepet, és már éppen megfordulnék, hogy visszamenjek, amikor valaki a hátamnak ütközik.
- Na, kirohantad magad? – Kérdi Harry, a hangja halkan szól a fülem mellől, de nem mozdul.
- Szólhattál volna, hogy követsz – méltatlankodok zavartan, hiszen nem elég, hogy hülyét csináltam magamból, még pontosan érzem is a nekem feszülő test vonásait.
- Gondoltam, egyértelmű – a finom mozdulatából, amit tesz, kikövetkeztetem, hogy mentegetőzve megvonja a vállát. – Hiszen fát gyűjtünk.
- Igen – biccentek egy aprót, majd ellépek tőle. – Persze.
Nem tudom, miért nem tudunk rendesen beszélgetni, vagy éppen én miért vagyok képtelen arra, hogy normálisan viselkedjek. Mindenféle dolog eszembe jut, amiről talán tudnánk csevegni, miközben hajolgatunk és ágakat tördelünk, de akárhányszor Harryre pillantok a szemem sarkából, elmegy a bátorságom – már ha volt olyanom bármikor is.
- Sátraztál már?
- Nem – a hangom vékony, így megköszörülöm a torkomat. Ismét Harry felé nézek, de most nem csak én próbálok sunyin kukkolni, így összeakad a pillantásunk. Zavarba jövök a sötétzöld íriszeitől, mert az oké, hogy én teljesen megbabonázva, már-már a szemérmetlen bámulás határait súrolva merülök el a tekintetében, de az, hogy ő is hasonlóképpen viselkedik... nos, mint ahogy az előbb is utaltam rá, zavarba ejtő.
- A varázslatos első alkalom – a hangja megváltozik, így a vigyorgással párosított kacsintása nélkül is tudom, hogy nem csupán a majdnem szabad ég alatt alvásról beszél.
- Az lesz? – Megyek bele a játékba, és a nadrágomba törölve a tenyeremet felegyenesedek, a faágakat pedig a földön hagyom.
Flörtölök – a meglepődöttség mondhatni elemi erővel tör rám, elkerekedett szemekkel pislogok Harryre. Ajkaimba harapok, igyekszem uralkodni magamon és nem megfutamodni, de annyira nehéz, hiszen amióta az eszemet tudom, minden adódó alkalommal a bujkálást választom. Harry – mintha nem venné észre, milyen hatással van rám – nyugodtan elfordul és folytatja a gyűjtögetést. Egyszerre tölt el a megkönnyebbülés és a csalódottság, hogy ismét csak játszott velem egy kicsit.
Ha megírnám ezt a délutánt a már nem létező naplómba, vajon akkor mit csinálnánk? Mit tenne a képzeletbeli, nálam sokkal bátrabb és felelőtlenebb Louis?
- Értem én, hogy kellemes a látvány, de azért segíthetnél – szól vissza Harry a válla felett, ajkain szemtelen mosoly játszik. – Ígérem, a sátrunkban kedvedre bámulhatsz, majd eljátszom, hogy alszok, így abban a tudatban lehetsz, hogy soha nem fogom megtudni a perverz kis titkodat.
Erre aztán se szó, se beszéd, olyan serényen kezdem gyűjtögetni az ágakat, hogy még Hamupipőkét is lekörözném – habár nem tudom, csinált-e mást is a sepregetésen és főzőcskézésen kívül. Ez a nagy igyekezet körülbelül két percig tart, utána ismét Harryt figyelem. Miért is hagyom magamat zavarba hozni? Oké, ez nem megy ilyen könnyen, de ha egyszer már jelképesen szakítottam az énem azon részével, amelyikben szemernyi izgalom sincs, kicsit bontogathatnám a szárnyaimat. Elvégre ki akar anélkül meghalni, hogy egy kicsit repült volna? Persze, ott van a zuhanás veszélye, de máskülönben elmarad az izgalom és az esetleges sikerélmény.
Így hát magamhoz szorítva az összegyűjtött fát, lassú és óvatos, kicsit lábujjhegyezésre hajazó léptekkel odasétálok Harryhez. Szárnybontogatás, Lou, csak finoman – bíztatom magamat, mert mégiscsak távol áll tőlem ez az egész, amit legalább tudok arra fogni, hogy a napló-Lout akarom kicsit valóságosabbá tenni.
- Nem kell alvást tettetned, Harry – folytatom a beszélgetést annak ellenére, hogy ő szerintem már lezártnak tekintette, hiszen jó néhány percre sikeresen belém fojtotta a szót. – Sőt, talán izgalmasabb lenne, ha te is kiélnéd a... – egy pillanatig hezitálok csak, de ez elegendő Harrynek ahhoz, hogy összeszedje magát és a szemeibe vidám csillogás költözzön – perverzióidat – lehelem ki végül azt a szót, ami miatt olyan provokatív a mondandóm.
- Ejnye – kuncog fel Harry. Homlokráncolva próbálom értelmezni a reakcióját, de egyszerűen nem megy. Legszívesebben az arcába kiabálnám, hogy vegyen már egy kicsit komolyabban, én itt épp serényen flörtölök. De ezt persze több okból nem teszem meg, így csak csendben várakozok. Úgy tűnik, mintha évek telnének el, ami még békés is lehetne az élénk madárcsicsergés és a távolban néha elhúzó autók különös duettjében, ha el tudnék feledkezni az előttem álló göndör félistenről.
- Istenem, szólalj már meg – hadarok az orrom alatt kissé ingerülten, miközben a mellkasomhoz simuló kisebb faágakról tördelek le aprócska darabokat. Pont úgy, mint Harry játszadozása veszi el morzsánként az önbizalmamat – kósza gondolat ez, amibe ha jobban belegondolok, többszörösen is bele tudnék kötni, de bevallom, kellemes Harryt okolni a félénkségem miatt.
- Mi lenne, ha visszamennénk? Megkereshetnénk Nialléket, aztán remélhetőleg összekapod magadat annyira, hogy ismét édes, de gátlásos kis méregzsákká változz.
Nem válaszolok, mert tudom, hogy Harry ezt nem kérdésnek, és nem is kedves ajánlatnak szánta. Ez egy puszta kijelentés volt, költői kérdésnek álcázva. Néhány lépés után Harry olyan közel jön hozzám, amennyire csak lehetséges, félkézzel összefogja a nála lévő gallyakat, aztán szó nélkül átveti a vállamon a karját. A gyomromban a pillangók semmi perc alatt felélednek, az arcom kipirul, és automatikusan felpillantok rá egy ábrándos mosollyal. A legszebb az egészben az, hogy viszonozza, így láthatom a meggypiros ajkai közül kivillanó tökéletes fogsorát, és az arcát végtelenül aranyossá tevő gödröcskéket.
Bő másfél órával később áll mindkét sátor – persze nem Zaynék akkora igyekezete miatt –, és Niallel a kocsi csomagtartójából pakoljuk ki a kajákat. Harry és Zayn közben a leendő tábortüzünket próbálják életre kelteni. Annyi chipses zacskót és pillecukrot fogok meg, amennyit csak tudok, Niall pedig az innivalókat pakolja egy takaróra, aminek a miértjét nem értem, így őszinte kíváncsisággal rákérdezek a dologra. Hosszan elmagyarázza – természetesen közben mellőzve a rakodást –, hogy a pokrócot puttonyként használva fogja a táborhelyünkhöz vinni a cuccokat, majd azzal viccel, így ő lesz a Mikulás. Kezdek nem figyelni rá, helyette a különböző üvegek címkéit fürkészem, mert erősen bízok abban, hogy Niall szerzett nekem cseresznyés kólát.
- Részeg Mikulás, mi? – Kérdem felvonva egyik szemöldökömet, amikor feltűnik, hogy nem csak üdítők gyülekeznek azon a takarón.
- Jaj, Lou – sóhajt Niall, majd elkezdi összehajtogatni a leendő puttonyát. – Inkább mesélj, mi történt a puha fűben? – Kuncog.
- Ne vetítsd ki rám, amit te műveltél – motyogok. Elindulunk, mindkettőnk kezei tömve vannak, ám ahelyett, hogy szöszi barátom sietősre venné a dolgot, még kisebbeket is lépked. Ebből leesik, hogy beszélgetni szeretne egy kicsit, mielőtt visszatérnénk a srácokhoz, így direkt leejtem az egyik nasival teli tasakot, hátha közben kiböki, mit akar. Mivel ez nem történik meg, zavartan rápillantok, így összeakad a tekintetem az ő nagy kékségeivel.
- Most tényleg érdekel, mi történt? Nem csak magadra akarod terelni a szót?
- Ilyen rémes lennék? – Lepődik meg. Gondolkodás nélkül válaszolnék, de gyorsan megelőz azzal, hogy megkér, inkább ne mondjak semmit.
- Igazából attól tartok, Harryt mégse érdeklem – vallom be halkan, mire Niall megtorpan.
- Ezt most felejtsd el! – Tiltakozik hevesen.
- Már miért tenném? Ni, látnod kellett volna. Esküszöm, még próbáltam is kicsit merészebben viselkedni, de ő állandóan leállított, meg...
- Fogd be – vigyorodik el barátom félbeszakítva a panaszáradatomat, ami azért elég rosszul esik. – Na, ne vágj ilyen képet! Inkább köszönd meg, hogy ilyen jó barátod vagyok, és kihúztam egy-két infót Zaynből.
- Hallgatlak – dünnyögök, miközben azért muszáj belátnom, hogy Niall a maga furcsa módján tényleg törődik velem.
- A te egyetlen Harryd tegnap este vagy fél órán keresztül rólad beszélt, azon gondolkodott, mihez kezdjen, amivel sikeresen Zayn agyára ment – hadar izgatottan.
- Fecsegett? Hű – nyögök ki két szót tök értelmesen, de esküszöm, többre nem futja. Egész egyszerűen elönt valamilyen érzés – talán a megkönnyebbülés egy különös fajtája –, és ennyi. Örülök, hogy Harrynek nem vagyok közömbös, mint ahogy azt néhány másodpercig hittem.
- Jó, inkább csak többet beszélt a szokásosnál – forgatja meg a szemeit Niall.
- Ez így már hihetőbb – nevetgélek. – De Ni, akkor is marha idiótán viselkedtünk egymással! Nem tudom, ki volt a természetellenesebb, de az biztos, hogy a mondhatni görcsös próbálkozásaimmal nem mentem semmire – viccelődve akarok beszélni, de akaratlanul is kicseng a hangomból a keserűség és a csalódottság.
Ezek után nem csoda, hogy Niall kapva az alkalmon elkezd lyukat beszélni a hasamba, azt magyarázva, milyen jót tenne nekem egy kis alkohol. Én pedig jó legjobb barátként viselkedve először ellenkezek, majd belátva, mennyire köti az ebet a karóhoz, beadom a derekamat, pedig mind a ketten tudjuk, hogy az ünnepekkor fintorogva elkortyolgatott boron kívül nem csúszott le semmi hasonló a torkomon.
A sötét minden bizonnyal félelmetes lenne, ha nem égne olyan gyönyörűséges lángokkal a tűz, amitől csupán egy karnyújtásnyira hasalok a földön. Szinte érzem, ahogy a forróság megolvasztja az arcomat, a szikrák pedig lyukakat vájnak a bőrömbe. Szerencsére csak szinte, mert elfolyt képpel, viaszhoz hasonlatos arcbőrrel nem valószínű, hogy bárki szívét is megdobogtatnám. A bárki alatt természetesen Harryre gondolok, aki egyébként Zaynnel meg Niallel kicsit távolabb csinál valamit. Azért csak valamit, mert nincs kedvem megfordulni és megnézni őket. Hiszen mi van, ha abban az egyetlen másodpercben, amíg nem tartom szemmel a táncikáló és folyamatosan az ég felé nyújtózkodó lángokat, azok elfelejtik, hogy a kövekkel kirakott területen belül kell maradniuk és rám ugranak?
Elfintorodok a fantáziám alkotta rémképen, aminek a kellős közepén máglyahalált halok.
Továbbra is meredten a tűzbe bámulva óvatosan feltérdelek, így már nem érzem annyira fullasztónak a hőséget, és mintha a gondolataim is tisztábbak lennének egy cseppet. Talán piromániás vagyok. Esetleg az alkohol kihozza belőlem az egyébként felszín alatt csendesen megbújó irracionális vonzalmamat a forró, narancssárga lángok iránt. Ki tudja.
- Holnap muszáj lesz letesztelnem – dünnyögök magam elé, majd a számhoz kapom az egyik kezemet, mert megijedek, hogy annyira elment az eszem, hogy magamban beszélek. Úgy csinálok, mint egy gyerek, aki épp azt a korszakát éli, amikor mindenre eltúlzottan reagál, azt gondolva, hogy ő egy nagyvilági színész. A legnagyobb baj pedig az, hogy fogalmam sincs, miért, de piszkosul élvezem ezt csinálni, habár tizenhét múltam.
- Mit? – Ránt ki a kusza gondolataim közül az a hang, amitől mindig rám jön az a különös, bizsergető érzés, és sokkal jobban megbabonáz, mint az előttem békésen pattogó tűz.
- Azt, hogy tényleg piromániás vagyok-e – mondom úgy, mintha tök egyértelmű lenne, aztán szórakozottan a műanyagpohárért nyúlok, amit még Niall adott hosszú percekkel ezelőtt. Hogy őszinte legyek, lövésem sincs, mi van benne, de ha elvonatkoztatok a keserű utóíztől, finom. Kortyolok egyet-kettőt, mert eléggé kimelegedtem a tűzzel szemezés közben, majd Harryre nézek. – Egyébként nem hiszem, hogy az lennék, csak itt hasaltam előtte, és kicsit elgondolkodtam – magyarázkodok, miközben megállapítom, jól áll neki az összefogott haj.
- Otthon szerettem nézni a lángokat, én is előttük hasaltam – a hangja most furcsa, ami miatt enyhe késztetést érzek, hogy átöleljem. – Persze a kandalló előtt, nehogy azt hidd, hogy találomra gyújtogattam tárgyakat – teszi hozzá elmosolyodva, majd lehuppan mellém. Hezitálás nélkül felülök, kinyújtóztatom a lábaimat, és reménykedek benne, hogy valamilyen csoda folytán kitalálja, mennyire vágyok egy olyan gesztusra, mint amilyet a faszedésünk után produkált.
- Ne butáskodj, miért hinném azt? – Dünnyögök. Azért elképzelem, amint Harry – természetesen jó egy méterrel alacsonyabb kiadásban – ördögien mosolyogva áll az égő fotel előtt.
- Az előbb azon töprengtél, hogy piromániás vagy-e, szóval ezt nem bízom a véletlenre.
- Pedig lehet, az vagyok – kötöm az ebet a karóhoz, aztán eljut a tudatomig, milyen megjegyzést is tett az imént. – Miért csak régebben mustráltad a tüzet? – Kíváncsiskodok, majd leteszem az időközben kiürült poharat, aztán Harry felé fordulok. Mivel így kényelmetlen, addig helyezkedek, amíg a jobb lábam sarkán nem ülök, és Harry felhúzott térdére könyökölök. Néhány másodperc múlva feltűnik, milyen szórakozott képet is vág Harry, és hogy még nem válaszolt a kérdésemre.
- Figyeltél egyáltalán? – Nevet fel.
- Persze – dünnyögök, de azért bizonytalan vagyok. – Szépen ülök, mi másra kellett volna figyelnem?
A nevetése elvarázsol, az se érdekel, hogy rajtam szórakozik. Egész nap elnézném, ahogy ilyen nyíltan, levetkőzve minden eddigi tartózkodását, az arcán a tűz meleg árnyjátékával nem csinál mást, mint felfelé görbülő ajkakkal, csillogó szemekkel lélegzik. Gyönyörű.
- Mennyit ittál, Lou?
- Amennyit Niall adott – válaszolok készségesen.
- Ez aztán egyértelmű – mormog, de nem rosszkedvűen. Körbenéz, látom rajta, hogy gondolkodik valamin. – Mi lenne, ha tőlem is kapnál egy pohárral? – Pillant rám végül, de csak futólag, mintha fejben teljesen máshol járna. Megforgatom a szemeimet és feltérdelek, majd fölé hajolok, aztán hozzám képest szokatlanul merész módon a bal tenyeremet az arcára simítom, a másikkal pedig a csípője mellett keresek biztos pontot a talajon. Feltűnik, mennyire közel vagyok hozzá, a mellkasom majdnem az állához, az orrom pedig pár centi híján a homlokához ér.
- Ha nem leszel ilyen távoli, nem bánom.
- Lou – félig nevetve ejti ki a nevemet, ami még jobban megmelengeti az egész testemet, mint az alkohol, és elégedetten konstatálom, hogy imádnivaló, amikor ilyen vidám –, éppen rám mászol. Mindent lehet mondani, kivétel azt, hogy távoli vagyok.
- Nem így értem, Harry – rázom meg a fejemet, majd az eddig arcán pihenő kezemet megemelem, hogy aztán párszor megkocogtassam a fejtetőjét. – Itt bent jársz messze – adok magyarázatot, mert a homlokráncolásából arra következtetek, nem esett le neki egyből, mire céloztam.
- Ó – leheli a rövidke hangot, én pedig boldogan elvigyorodok azon, hogy most az egyszer nem én vagyok az, aki köpni-nyelni nem tud.
- Na, megígéred? – Kuncogok, immár mindkét kezemmel a földön támaszkodok, még egy kicsit közelebb kerülve Harryhez. Én vagyok a fém, ő pedig a mágnes, a kettőnk közt lévő vonzalom szinte kőbe vésett.
- Persze – találja meg végre a hangját. – De elárulom, hogy csak körülötted forognak a gondolataim, szóval olyan közel vagyok hozzád… - sejtelmesen, búgva ejti a szavakat, a mondatot pedig egy sóhajjal elharapja, pedig majd’ megesz a kíváncsiság, mi jár a fejében rajtam kívül. Pontosabban velem együtt, velem kapcsolatban, ki tudja, a lényeg, hogy a szívem őrülten ver, csak Harryt tudom nézni, ő pedig engem, ráadásul rám is gondol.
- Rendben, akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük – motyogok, de igazából lövésem sincs, miről volt szó.
- Aha, két ital rendel Lounak – kacsint, aztán olyan gyorsan tűnik el alólam, majd áll fel magával húzva engem is, mintha szublimált volna.
- Ühüm – helyeselek, az agyam pedig olyan, mint egy csepegő csap. Szép lassan minden kiszivárog belőle, Harry pedig az orromnál fogva vezethetne akár a világ végére is, mert én bizony azt se bánnám.
Amíg Harry italt készít nekem, a csillagokat figyelem az égen, és az a különös gondolatom támad, hogy bárcsak egy lehetnék közülük. Azok mind kortalanok, örökké ragyognak, mindenki látja őket, de nem szentelnek nekik különösebb figyelmet. Határozottan lennék csillag.
- Tessék – nyújtja felém Harry a poharat, amit el is veszek és belekortyolok.
- Fúj, te ezt meg bírod inni? – Kérdem két fintor között, ám észreveszem, hogy semmi nincs a kezében. – Ez így nem ér, hogy…
- De még mennyire, hogy ér – szakít félbe, aztán visszaülünk a tűz mellé, ám most Harry az ölébe húz. Megfeszülök, nem tudom mire vélni ezt az egyébként igencsak egyértelmű gesztust, addig-addig forgolódok, mígnem sikerül belenéznem a zöld íriszeibe.
- A végén azt fogom hinni, hogy le akarsz itatni azzal a céllal, hogy megfektess – közlöm vele viccelődve, de azért a gyomrom apróra szűkül, mert végül is bármi lehetséges.
- Vagy inkább azzal a céllal, hogy gátlástalanul beszélgethessünk – válaszol ugyanabban a szurkálódó, ám barátságos hangnemben, amivel az előbb vádoltam meg. Zavartan felnevetek és inkább kortyolok néhányat, habár még mindig úgy vagyok vele, hogy ennél rosszabb ízt keresve se találnék – ehhez képest a Nialltől kapott lötty finom.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el így, hogy Harry ölében ücsörgök és iszogatok, miközben semmiségekről csevegünk, de szerintem soha nem éreztem magamat ilyen jól. Ezt persze nem azért mondom, mert a kettőből három és fél pohár lett végül, hanem mert az ölében üldögélek a már csak parázsló tűz előtt, ami azért elég romantikus. Már csak a tücskök ciripelése hiányzik, de azt sajnos elnyomja az ide szerencsére nem olyan hangosan elhallatszó zene, amit Zayn és Niall hallgat.
Percről percre egyre gondtalanabbnak érzem magam, minden egyes porcikámmal hozzásimulok Harryhez, különösebb ok nélkül van az arcomra fagyva egy hatalmas mosoly.
- Tudod, szerintem kezdek beléd esni – szalad ki a számon mindenféle különösebb megfontolás nélkül.
- Ez a vallomások éjszakája lesz, mi? – Nevet fel, de érzem megfeszült izmait. Az, hogy viccnek veszi az őszinte szavaimat rosszul esik, ugyanakkor megkönnyebbülök, mert nem reagálja túl. Kicsit olyan vagyok, mint egy érzelmi kavalkád, minden bennem van, de semmi konkrétum nincs, egyszerre vagyok boldog és szomorú, letört és izgatott.
- Hát, már most is az – nevetgélek vele. – De azért te is megoszthatsz ám velem valamit, nem mondom el senkinek, plusz jössz eggyel, hogy nekem is legyen valami a tarsolyomban.
- Mi lenne, ha kicsit izgalmasabbá tennénk ezt a játékot?
- Hogy érted?
- Mondjuk – hatásszünetet tart, a lehelete cirógatja a nyakamat, amitől finoman megborzongok –, minden kérdés után két korty a poharadból?
- De már csak félig van – ellenkezek erőtlenül, nem tetszik az ötlete.
- Újra tudjuk tölteni.
- És mihez kezdünk két korttyal? Nem vagy valami bőkezű – nyafogok, de csak azért, hátha tudok találni valami kivetnivalót, ami miatt visszalép, és a beszélgetés simán beszélgetés marad.
- Már most teljesen kész vagy, szerintem elég lesz annyi is.
- Mondtam, hogy csak le akarsz itatni – forgatom meg a szemeimet. – A kérdezőnek jár majd az a két korty, ugye? – Beszéd közben lemászok az öléből, mert mégiscsak jobb lesz így a játék.
- Aha, kezdheted is – mutat a pohárra egy huncut, már-már kegyetlen vigyorral.

3 megjegyzés:

  1. Plez, plez, plez.
    Idióta. Ennyi a véleményem rólad, egy idióta vagy, akárcsak Lou. De én így szeretlek. Tudod, hogyan kell megnevettetni az embereket, az tény, mert jót röhögtem a rész előtt rajtad, kis esetlenem. De köszönöm a reklámot, nagyon hálás vagyok, remélem majd te is megdobsz egy kommenntel!
    Troye-t kinyírom, ameddig a Larry páros éppen nyomja majd a műsört. MERT ENNEK AKTUS LESZ A VÉGE, tudom. Ha lehet még idén hozd a részt! (hahahaha) Ez nagyon jó, imádom Harry-t és Lou-t. És nem azért, mert Larry, hanem imádom a személyiségüket, a stílusukat, mindent! Louis kis esetlen szószátyár, Harry meg egy macsó szószátyár. *.* I-M-Á-D-O-M ŐKET. Troyet utálom, fulladjon meg. Mármint a történetben. A valóéletben nem zavar, mert nem ismerem és nem is érdekel, de itt... Fujj, egy szerencsétlen tuskó, remélem Harry beveri a képét.
    Részeg Lou. *.* A kedvencem, olyan édes, ahogy görcsösen próbál flörtölni a nagy Ő-vel. Lehet Harry azért nem reagált, mert elgondolkodott érdemes-e elbolondítani, ha utána úgyis mennie kell? De nagyon bírnám, ha most kifecsegné milyen szerelmes Louba. Ah, olvadnék.
    De Lou, ne b*szd el, ne mondj majd hülyeségeket, KÉRLEK. Vagy megveretem az írót. Ne mondd azt, hogy szereted azt a nyomorék Troye-t, ne mondj semmi hülyeséget, smárold le Harry-t, szexeljetek, meg hasonlók. Naaa.
    Elizabeth, te meg hozzad a részeket minél előbb, mert komolyan megveretlek. Hát ennyit kell várni egy remekműre? (te is dicsérj majd, plez, mert szeretlek) Annyira furán jó ez az egész, nehogy abba merd hagyni! NEM TEHETED. Akkor meg is öllek, puszta kézzel. Nah? Ugye, hogy tovább írod?
    Ennyi kiborulás után röviden összefoglalva, sosem imádtam még ennyire egy blogot - ne rontsd el Troye-al plez.
    Szóval nagyon várom a következő részt!
    Na meg a véleményedre is kíváncsi vagyok :D
    Puszi: Lexa (mister blogger, yepp) <3

    VálaszTörlés
  2. Sajnálnám iszonyatosan sajnálnám ha vége lenne mert imádom ezt a két idióta párost és nem elsősorban azért mert ők Ziall és Larry,hanem mert olyan édesen vagány és félénk de olykor mégis bátor személyiségeket adtál nekik! Szerintem több valódi dolgot szedtél össze a saját környezetedből mint amit kitaláltál és talán ezért is megy nehezebben az írás,de én mégis nagyon kérlek ha lassan is de fejezd be,mert kíváncsi vagyok miként maradnak együtt mert nekik muszáj!!! Ők együtt jók így perverzen kétértelműen huncutul és szerelmesen! Kívánom,hogy rendeződjenek a dolgaid,vagy,hogy jobb kedved legyen,nem tudom mi van a háttérben és nem is az én dolgom de tényleg szeretném,hogy jól alakuljanak a dolgaid! Remélem minél előbb olvashatlak még!!!!Puszi Szuzi

    VálaszTörlés
  3. Oké. Én most haltam meg. Larry flört jézus úristen. Imádom. Annyira édes hogy már röhögtem rajta :D Remélem majd az ágyban fognak kikötni *perverz vigyor* és Troy szépen lekopik Louisról, vagy Harry tünteti el véletlenül. Imádtam, remélem amilyen gyorsan csak tudod hozod a kövit, mert ez a vég kinyír és kikészít

    VálaszTörlés