2016. szeptember 30., péntek

7. Az elfogadás művészete

Sziasztok!
Nos, végre ide is megérkeztünk, beérte magát a történet. Reménykedek abban, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy megjön a kedvetek hozzászólásokat írni.
A részről annyit, hogy hihetetlenül hosszú lett, tizenkettő híján ötezer, ami nálam rekord. Gondolkodtam rajta, hogy kettészedjem-e, de végül (mint látjátok is) nem tettem, mert így van meg benne minden, amit terveztem.
Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy lehetséges (!) egy tervezetlen szünet a blogban. Esküszöm, én ezt nagyon nem szeretném, de az egyik kezem ki tudja, meddig lesz gipszben, és így elég kellemetlen lenne írni. A FB csoportban kifejtettem hosszabban, és tényleg nagyon sajnálom, én írnám...
Kellemes olvasást!
Ölel titeket: Liz

☀☼☀

- Hé, Louis! – Üti meg a fülemet Troye hangja, mire halvány mosollyal az ajkaimon megfordulok. Ahogy megpillantom a tőlem alig fél méterre álló és nálam csupán néhány centiméterrel magasabb fiút, rájövök, hogy hiába próbáltam kerülni a Harryvel való kibékülésünk óta, mert akár bevallom magamnak, akár nem, hiányzott.
- Hát te? – Érdeklődök köszönés helyett, miközben végigmérem. Az elmaradhatatlan színes karkötőn kívül egyszerű ruhák takarják a vékony testét, amik annak ellenére, hogy nem azok a divatcuccok, jól állnak neki.
- Ez mégis miféle kérdés? – Nevet megrázva a fejét, amitől a szemébe hullik pár tincs. Szinte viszketnek az ujjbegyeim az erős késztetéstől, hogy kisimítsam őket az arcából, de a józan eszem egyelőre képes megálljt parancsolni ennek a különös vágyamnak.
- Olyasmi, hogy mi járatban vagy erre – felelek elgondolkodva.
- Ugyanabban, mint te – mosolyog. – Tudod, vége mára a sulinak, megyek haza.
Három napja békültem ki Harryvel, akivel azóta nem is találkoztam. Tegnapelőtt ígértem meg Niallnek, hogy Troye-ból ennyi volt, de valamiért nem tudom se elkerülni, se egyszerűen elengedni. Utóbbi persze elég gyerekesen hangozhat, hiszen alig ismerjük egymást, de kedvelem. Már most látom, hogy ez így nem fog menni, és nagy gebasz lesz a vége, de szükségem van rá – is.
- Haza? Mi lenne, ha együtt csinálnánk valamit? – Merész kérdésem miatt a szívem őrült iramban zakatol. Félek a visszautasítástól. Eltelik egy, kettő, majd három másodperc, én pedig egyre inkább elásnám magamat, amiért kicsúszott ez a számon. Lehet ezernyi jobb dolga, mint az, hogy velem, az unalmas kis Louis-val lógjon.
- Hűha, de merész lett valaki – biccenti oldalra a fejét, és ahogy a tekintetünk összekapcsolódik, szinte elveszek a csillogó íriszekben. Halvány, már-már ábrándos mosollyal az ajkaimon mégiscsak előrenyúlok, hogy kisimítsak az arcából egy oda nem illő, göndör tincset.
- Csak rájöttem, hogy… - és elakadok, mert nem jöttem rá semmi olyanra, amit bevallhatnék neki. Elvégre hogyan hangzana az, hogy vagyok annyira önző, hogy nem mutatom meg neki a lapjaimat – pontosabban nem árulom el neki a tényt, hogy mi ketten nem lehetünk többek barátoknál?
Míg ezen merengek, Troye nem tesz mást, csak áll, figyelve minden egyes rezdülésemet, és egyikünket se zavarja az az apró tény, hogy a kezem még mindig az arcán van. Elbűvölő, mondhatni földre szállt angyal ez a srác.
A pillanatnak hirtelen szakad vége, először fel se fogom, hogy valaki belép közénk, majd ugyanennek az illetőnek mindkét tenyere a mellkasomon köt ki, hogy aztán kicsit sem finomkodva hátralökjön. A földön kötök ki, habár fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki mindezt.
- Menjetek már szobára, ha egyszer nem bírtok normálisan viselkedni!
Meg se nézem az innen minimum két méteresnek látszó srácot, a pillantásom rögtön Troye-t keresi. Ő még mindig ugyanott áll, az arcán ijedtség tükröződik, és most először fordul elő a rövid ismeretségünk alatt, hogy tanácstalanul, tétlenül tűr valamit, ami minden bizonnyal igazságtalan. Nem tudom, miért, de a különös helyzet ellenére megnyugtat a tudat, hogy nem őt, hanem engem ért ez a nevetséges támadás.
Lassan elfordítom a fejemet, és megpillantok egy félig-meddig ismerős srácot, aki ha jól emlékszem, egy osztállyal felettem jár. Az arcán gúnyos vigyor, a szeméből csak úgy süt a felsőbbrendűség érzete, amit ha összerakunk a jól láthatóan izmoktól duzzadó testével, megkapjuk eredménynek őt, a tesztoszterontól túltengő homofób barmot. Micsoda egyenlet!
Lassan fogom fel, hogy én még mindig a földön vagyok, Troye még mindig földbegyökerezett lábakkal áll, illetve egy kisebb tömeg gyűlt körénk. Az arcom azonnal lángba borul, és ugyan a lelkem mélyén tudom, hogy nem nekem kellene rosszul éreznem magamat, mégse tudok megálljt parancsolni a lelkemben tomboló szégyennek. Megszorítom az oldaltáskám vállpántját, aztán kerülve az engem fürkésző pillantások tömkelegét feltápászkodok. Troye felé lépek, mert mégsem hagyhatom magára, ám nevetés harsan a jobb oldalamról.
- Mész a kis hercegnődhöz? – Most nem az szólal meg, aki fellökött, de nem is ez a lényeg, hanem a szavak bántó éle.
- Nem – szűröm a fogaim közül, és nem csak azért, mert ideges vagyok, hanem mert többre nem vagyok képes. Rémes tulajdonság, de stresszhelyzetben általában a sírás kerülget, és ez most sincs másként. Fel nem fogom, miért, de erre az egyszerű válaszomra harsány, gúnyos kacaj fut át azon a tíz-tizenöt emberen, akik szórakoztatónak találják a megalázásomat.
- Akkor a hercegedhez? Tudod, nem ítélem el a buzikat, de jobb lenne, ha a rózsaszín hálószobájukban élnék ki a beteg vágyaikat – veszi át ismét a szót az, aki ellökött, és két nagy lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. – Mint például te is – sziszeg az arcomba összehúzott szemekkel.
- Louis, gyere – szólít meg Troye, de az eddig magabiztos és könnyed hangja meg-megremeg. – Menjünk – kérlel újra.
Erre valami elpattan bennem. Talán mert túl sokat hallgattam és tűrtem, illetve húztam meg magamat eddig. A lényeg, hogy olyan energiát érzek magamban, ami megmagyarázhatatlan, és minden bizonnyal múlandó, de mindenesetre bőven elég ahhoz, hogy adjak egy jobbegyenest a jócskán fölém tornyosuló fiúnak.
- Mi folyik ott?! – A kiáltás, ami hangosabb, mint a diákok hurrogása, Mrs. Browntól származik. Nehezen fogom fel a szavakat, csak a színtiszta fájdalmat érzem a kézfejemben. Ha tudom, hogy a hagyományosnak mondható, kézzel való verekedés ennyire fájdalmas dolog, inkább tökön rúgom, mert ez így nekem valószínűleg nagyobb kellemetlenséget okozott, mint neki.
- Craig, ne! – Kiált Troye, míg én a csuklómat rázogatom enyhe grimaszokkal.
Kérdőn a hang irányába fordítom a fejemet, de nem látok mást, mint egy elmosódott foltot, ami felém közelít, aztán félig az arccsontomnak, félig a szememnek csapódik. A következő, amit érzek, az az, hogy zuhanok, illetve az éles, szinte villogó fájdalom az arcomon.
- Csak hogy tudd, kivel kötekedsz legközelebb – morog Craig megvetően.
- Craig? Louis? – Ér ide Mrs. Brown, aki csak mostanra verekedte át magát az érzéketlen emberek alkotta gyűrűn, akik minket fognak közre. – Mindketten olyan gyorsan menjenek az igazgatói irodához, amennyire csak tudnak – mondja rezzenéstelenül, így nem lep meg, hogy nem ő az, aki lehajol hozzám, hogy felsegítsen, hanem Troye.
- Szánalmas és nevetséges vagyok, mi? – Nevetek keserűen, ahogy már a segítségével felfelé botorkálok az épületben lévő lépcsősoron.
- Inkább csak meggondolatlan barom – sóhajt, aztán megtorpan. – Jól vagy? – Aggodalmaskodik, én pedig hirtelen nem is tudok mit felelni. Az arcom ugyan nem vérzik, de enyhén szédelgek, és a szemem is bedagadhatott a Craig öklével való hirtelen találkozásnak köszönhetően. Szerintem nem így fest egy olyan ember, aki jól van, és ezt ő is nagyon jól tudja. Halványan elmosolyodok, ahogy rájövök, nem a testi épségem miatt kérdezte ezt, hanem mert mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem mindennapi cselekedet volt tőlem.
- Azt hiszem – vonok vállat már-már lazán. – Te hogy látod ezt?
- Úgy, hogy többet kéne bajt keverned, mert kivételesen nem agyaltál túl semmit – nevet, aztán a szájába harapva megfogja a kezemet. A pulzusom az egekbe szökik ettől az apró, akár jelentéktelennek is nevezhető érintéstől.
- Az lehet, de nem voltam valami eredményes.
Elindulunk, mert már így is sok időt elvesztegettünk, és különben se haladunk valami gyorsan.
- Ne szóld le magadat – közli velem azt a mondatot, ami lassan a mottójává válhatna, de most nem olyan feldúltan teszi, mint eddig. Nem, most sokkal több kedvesség van a hangjában, és az arca se olyan bosszús.
Az alapból alig egyperces sétát most tíz percig tart megtenni, mert akármennyire is próbálom nem mutatni, többször is rám tör a szédülhetnék. Így sajnos biztos, hogy be kell számolnom anyának erről az esetről, mert mégiscsak meg kellene majd nézetni a fejemet. Persze az is lehet, hogy most azonnal behívatják őt. Ahogy ez az eshetőség eszembe jut, elfog a pánik, mert még azt se árultam el neki, hogy meleg vagyok, márpedig ennek az egész verekedésnek – vagy valami olyasminek – a miértje a szexuális beállítottságom.
- Figyelj, hazamehetsz ám – fordulok Troye felé, kissé beleszédülve a mozdulatba, így fél kézzel a falnak támaszkodok. – Mármint innentől kezdve, ha jól sejtem, nem lesznek ennyire izgisek a dolgok – magyarázkodok.
- Biztos megleszel egyedül? – Ráncolja a homlokát, és kicsit tétován, de azért idelép hozzám. Nagyot nyelek, amikor megsimogatja a sérült arcomat, de nem feltétlenül a szúró fájdalom miatt.
- Elég sokáig megvoltam egyedül, Troye – kuncogok félig-meddig elviccelve a dolgot.
- Oké – sóhajt beleegyezően, a keze pedig lehull az oldala mellé. Fellélegzek.
- Köszönöm, hogy segítettél feljönni.
- Ugyan – nevet halkan, majd megrázza a fejét és elindul abba az irányba, ahonnan jöttünk. – Tudod, sokkal jobban tetszik ez a Louis, aki felvállalja önmagát és nem feszeng – szól vissza a válla felett, amire nem tudok mit felelni, viszont gondolatban egyetértek vele. A probléma csak az, hogy ezt az állapotot egyedül az ő társaságában tartom kivitelezhetőnek. Harrytől akkor is zavarba jövök, ha megmozdítja a kisujját; és Niall nem hiszem, hogy játszik most.
Amint eltűnik a lépcsőfordulóban, a hajamba túrva elsétálok a folyosó végéig, majd lerogyok az egyik padra az igazgatói iroda előtt. Még soha nem kerültem ilyen szituációba, de nem érzem magamat rosszul miatta. Persze nem kellett volna megütnöm Craiget, de akármilyen buta felfogás is, ő kezdte.
- Louis Tomlinson? – Kukkant ki az ajtón Mr. Burke, vagyis az igazgató.
- Igen? – Kelek fel, de rögtön vissza is ülök, mert megtántorodok.
- Jól van? – Kérdi, mire lassan bólintok, aztán összeszedve magamat követem.
Beérve az irodába megpillantom Craiget, aki félig lecsúszva, morcos arckifejezéssel, keresztbe font karokkal ül az egyik széken. Mr. Burke az asztal túloldalához sétál, de nem ül le, helyette a Craig mellett lévő székre mutat jelezve, hogy az a hely csakis rám vár. Ismét csak egy aprót biccentek, aztán szót fogadok neki, próbálva a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni.
- Craig verzióját már hallottam – pillant az igazgató gondterhelten az említettre –, de érdekel a maga verziója is.
Hosszú másodpercekig csak nézem az igazgatót, majd megköszörülöm a torkomat, és a nadrágomba törölve az izzadó tenyeremet kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de nem megy, mert nem is tudom, hogyan kezdjek neki. Mondjam azt, hogy Troye-val voltam, aztán Craig egyszer csak fellökött? Ahogy visszagondolok az eseményekre, elfog a szédülés és a gyomrom is felkavarodik.
- Rosszul vagyok – nyögöm ki lehunyva a szemeimet, és előrehajolok, mert úgy érzem, nem bírom megtartani a súlyomat.
- Erre senki se volt kíváncsi, hercegnő – mormog halkan Craig, de nem eléggé, így Mr. Burke rászól, hogy fejezze ezt be, vagy felfüggeszti. Nagyot sóhajtok, próbálom összeszedni magamat, de a zúgás a fejemben nem enyhül, és mindennél jobban vágyok arra, hogy elfeküdhessek.
- Én csak odakint voltam Troye-val – kezdek bele azzal biztatva magamat, hogy ha ezt letudom, hazamehetek aludni –, amikor Craigben túltengett a tesztoszteron, ezért fellökött.
- Nekem nem ezt mondtad – intézi a vádló szavakat Mr. Burke Craighez.
- Talán kifelejtettem, mert nem tartottam lényegesnek – közli mindenféle tisztelet nélkül, így lassan felemelem a fejemet, habár az nem kifejezés, hogy kellemetlen. – Plusz az út közepén enyelegtek, így nem tengett túl bennem semmi, csupán olyan alacsonyak vagytok, hogy elkerültétek a figyelmemet.
- Persze! – Horkanok fel hitetlenkedve. – És minden bizonnyal ezért kezdtél el olyanokat mondani, hogy a rózsaszín szobánkban éljük ki a beteges vágyainkat, nem igaz? – Nem tehetek róla, a hangom megremeg a mondat végére, és könnyek homályosítják el a látásomat. Nem félek, nem vagyok szomorú, egyszerűen csak képtelen vagyok arra, hogy a megbántottság mélyen bennem lévő érzése nélkül vágjak vissza.
- Nem, azt talán azért mondtam, mert undorítóak vagytok! – Fakad ki Craig. – Nézzetek már magatokra! Itt teszitek magatokat, enyelegtek és…
- Köszönöm Craig, elég lesz – szakítja félbe Mr. Burke a vöröslő arcú, ingerült Craiget. – Ha jól sejtem, innen már stimmel a maga története – beszél továbbra is hozzá. – Most jön az a rész, hogy Louis megütötte magát, ugye?
Craig kelletlenül bólint.
- Aztán Craig visszaütött, igazam van? – Fordul most felém az igazgató.
- Igen – lehelem elvörösödve, mert csak most kezdem felfogni, hogy mibe keveredtem.
Hosszú, idegőrlő percekig nem hallani mást, csak az igazgató öltönycipőjének a nyikorgó hangját, ahogy a tulajdonosa fel-alá sétálgat a kis helyiségben. Ismét becsukom a szemeimet, de a gyomromban lévő émelygés nem lesz tőle jobb.
- Craig, magát egy hétre felfüggesztem – hasít a csendbe Mr. Burke szigorú hangja.
- És Louis-val mi lesz? – Jön a válasz, ami sokkal inkább kérdés. Ránézek az igazgatóra, mert ez bizony engem is érdekel.
- Mivel Louis magával ellentétben nem ült még itt, és ebben a helyzetben ő az áldozat, őt elengedem egy figyelmeztetéssel, miután megbeszéltem a szüleivel, hogy beszélgessenek el vele egy kicsit, illetve vigyék be a kórházba.
- Ez igazságtalan – morog Craig, de már nem azzal a heves ellenkezéssel, mint eddig.
- Inkább örüljön, hogy ennyivel megússza – figyelmezteti Mr. Burke. – Ha nem lenne végzős és tehetséges focista, kirúgnám.
Erre aztán egyikünk se tud mit mondani. Craig gondolom azért, mert kivételesen képes belátni, hogy néha a hallgatás többet ér az üres szövegelésnél. Én szimplán azért maradok csendben, mert nem akarok mégis valamiféle büntetést kapni azzal, hogy szóvá teszem, nem lep meg a viselkedése alapján, hogy focista. Persze ez is egy hatalmas előítéletesség tőlem, de Craig sikeresen megszolgálta, hogy fintorogva gondoljak mind rá, mind az ő sportját űzők többségére – sajnos.
- Nos, most, hogy ezt sikeresen megbeszéltük – csapja össze a tenyerét Mr. Burke -, Craig maga mehet a dolgára. Remélhetőleg lesz ideje elgondolkodni azon, hogy se a bőrszín, se a vallás és még a szexuális beállítottság se indok az utálatra.
Felemelem a fejemet, mert most mintha enyhülne a rosszullétem. Talán nincs is semmi bajom, csak a verekedéssel járó adrenalint nem bírom.
- Persze. Viszlát, Mr. Burke – motyog Craig felkelve, és még egy utolsó gyilkos pillantással megajándékoz, mielőtt kilép az ajtón.
- Louis, szeretnék beszélni a szüleiddel – ül le velem szemben az asztalra Mr. Burke. Meglep, mennyivel melegebb és barátságosabb a hangja most, hogy csak én vagyok itt.
- Pillanat – motyogok egyelőre bele se gondolva abba, hogy mekkora lavinát indít el ezzel az igazgató, méghozzá a tudta nélkül. Előhalászom a táskám elejéből a mobilomat, aminek a fénye ugyan bántja a szememet, azért kikeresem anya számát. Ahelyett, hogy megpróbálnám lediktálni neki a végtelennek tűnő számsort, odaadom neki a készüléket, aztán a kezeimbe temetve a fejemet küzdök a szédüléssel és a lüktető, szinte már hasogató fájdalommal. Hallom, hogy Mr. Burke anyával beszél, ahogy azt is, hogy röviden felvázolja, miért is ülök az igazgatói irodában, de már nincs annyi lélekjelenlétem, hogy elkezdjek azon agyalni, mit mondok majd neki. Ebben a pillanatban az őszinteség tűnik a legegyszerűbb kiútnak, akármennyire is tartottam tőle eddig.

- Legalább most lesz egy egész heted arra, hogy mindent elmagyarázz nekem – mondja anya szomorú, színtelen hangom, miközben kinyitja nekem az autó hátsó ajtaját. Nem is bajlódok azzal, hogy leüljek, egyszerűen eldőlök magzatpózba kuporodva.
- Lesz – értek egyet vele halkan, amikor ő beül a volán mögé.
Elindítja a kocsit, mire felnyüszítek, mert rettenetesen kellemetlen, ahogy meglódul alattam a jármű. Most voltunk a kórházban, ahol az orvos megállapította, hogy agyrázkódásom van. Nem vészes, de éppen elég ahhoz, hogy így érezzem magamat, így egy hétig nem kell suliba mennem.
A hazafelé vezető úton nem beszélünk. Hálás vagyok anyának a figyelmességéért, habár most inkább nem mondom meg neki. Enyhe kifejezés, hogy be van rám rágva. Soha nem kerültem bajba, világéletemben jófiú voltam – ami mondjuk nem meglepő –, szóval teljesen jogosan haragszik rám. Nem emlékszem tisztán arra, hogy mit beszélt vele Mr. Burke, de nem akarok rákérdezni, így előre félek attól a pillanattól, amikor úgy fogja megítélni, hogy elég jól vagyok egy alapos társalgáshoz.
Időközben megérkezünk. Anya leparkol, aztán segít nekem kiszállni, majd bemenni a házba. Felkísér a szobámba, és ugyan rémesen érzem magamat az elhallgatott dolgok miatt, rájövök, nélküle annyira egyedül lennék, mint a kisujjam. Épp leülnék az ágyra, amikor kibuggyan a szememből az első könnycsepp. Szipogok egyet, mire anya mindenféle kérdés nélkül az állam alá nyúl, és megemeli a fejemet. Ahogy meglátom, hogy az ő meleg, barna szemei sem éppen szárazok, gondolkodás nélkül átölelem.
- Sajnálom – szipogok, a könnyeim pedig megállíthatatlanul csorognak le az arcomon. – Nem akartam rosszat – sírok tovább, mint egy kisgyerek. Különös, de a lelkem mélyén mindig az is fogok maradni, főleg ha anyáról van szó.
- Shh – csitít, a kezei pedig a hátamat simogatják.
- Anya, tényleg nem – motyogok. – El akartam mondani neked mindent, de nem tudtam, hogyan… én… nem akartalak megbántani – rázom a fejemet már-már teljesen kétségbeesetten.
- Louis, nyugodj meg – sóhajt, és óvatosan leültet az ágyra. Leguggol elém, és látom, hogy mondani akar valamit, de nem akarom hallani se azt, hogy csalódott bennem, se azt, hogy semmi baj sincs, majd megoldjuk, így át se gondolva a szavakat beszélni kezdek.
- Először én se igazán akartam elhinni, hogy meleg vagyok, de Harryvel csak úgy izzott köztünk a levegő, és minden olyan gyorsan történt. Nem tudtam, hogy hogyan reagálnál, ezért egyszer még hazudtam is, viszont nem akartalak megbántani, mert akármilyen bután is viselkedek néha, tényleg szeretlek. Nem akarom, hogy miattam érezd rosszul magadat, ezek mind az én hülyeségeim – veszek egy mély lélegzetet, mert ha már egyszer elkezdtem, nem hagyhatom abba még akkor se, ha anya úgy néz rám, mintha hirtelen kinőtt volna a második fejem. – A verekedés is úgy kezdődött, nem tudom, mondta-e neked Mr. Burke, hogy mi csak beszélgettünk Troye-val, erre ő fellökött és piszkálódott – megköszörülöm a torkomat, de hirtelen nem tudok több információt anya nyakába zúdítani.
A beálló csend zavaró és csak fokozza az idegességemet, ami nem tesz jót a fejfájásomnak. Felnyögve hátradőlök, az egyik kispárnámat a sok közül pedig a szemeim elé teszem. Nem azért, hogy elbújjak a redőny kis nyílásai között beszűrődő kósza fénysugarak elől, hanem mert félek, anya reakciójától.
- Ez… ez aztán… hű! – Hebeg, majd egy ideges kis kacajt hallat.
Nem értem őt, ezért kikukkantok a párna mögül. Az arcán őszinte döbbenetet látok, az ölében heverő kezei folyamatosan játszanak a pólója puhának tűnő szövetével. Nem csoda, hogy nekem is megvan ez a rossz szokásom.
- Mi? – Ráncolom a homlokomat, hozzá hasonlóan értelmes megszólalást produkálva.
- Louis, én egyedül a verekedésről tudtam eddig.
- Ó – nyögök zavartan, aztán megköszörülöm a torkomat, és megrázom a fejemet, habár hasogat. – Akkor… - pillantok rá ismét – meleg vagyok – közlöm vele ismét, de most kicsit egyenesebben, mint az előbb.
Legnagyobb meglepetésemre nem akad ki és nem is kezd el szörnyülködni. Nem, helyette felnevet, habár az arckifejezése ugyanolyan meglepett, mint eddig. De nevet. Nem tudom, min, annyi a lényeg, hogy ezután képes nevetni, és nem néz rám másképpen.
- Ezt már mondtad – mosolyog, aztán egy nagy sóhajjal felkel.
- Ennyi a hozzáfűznivalód? – Hebegek szerintem felborzoltabb lelki állapotban, mint amilyenben ő van.
- Ennyi – feleli elgondolkodva.
- Hogyhogy? – Makacskodok, mert képtelen vagyok elhinni.
- Először is, mert agyrázkódásod van és pihenned kéne – hogy nyomatékosítsa a szavait, megfogja az ágy végében heverő összehajtogatott takarót, majd szétszedve rám teríti. – Másodszor pedig azért, mert nem vagyok az a típus, aki ebből problémát csinál. Igaz, hogy most elvonulok, hogy nyugodtan rágódhassak ezen, de az nem tartozik rád – szeretetteljes mosollyal az arcán megsimogatja az arcomat, aztán az ajtó felé indul.
- Te vagy a világ legszuperebb anyukája – mosolygok meghatódva.
- Szeretlek Louis, és ne feledd, hogy én mindig melletted fogok állni – mielőtt betenné az ajtót, még rám pillant. Ahogy találkozik a tekintetünk megnyugszok. Hallom, hogy lemegy a lépcsőn, így lehunyom a szemeimet, és szinte azonnal magával ragad az édes álom.

Négy nap múlva a reggeli ébredésnél már teljesen jól érzem magamat, így inkább nem várom meg, hogy anya feljöjjön – aki miattam kivett egy egész hét szabadságot –, hanem lemegyek a konyhába. Miközben átvágok a nappalin, fejben azt számolgatom, hogy ma szombat van.
- Jó reggelt, szívem – jön ki anya pont a konyhából. – Képzeld, van egy vendéged – csicsereg olyan vidáman, amilyennek régen láttam utoljára.
- Niall az? Tegnap nem engedted be – ráncolom a homlokomat visszaemlékezve a kisebb vitánkra. Este anya azzal zárta a dolgot, hogy még pihennem kell, és nem Niallel lógnom.
- Nem, nem Niall van itt – sejtelmeskedik teljesen feldobott hangulatban, nekem pedig nincs kedvem kivárni azt, hogy adjon egy épkézláb választ, belépek a konyhába. Földbe gyökerezik a lábam, ahogy megpillantom Troye-t, aki unottan lapozgatja anya egyik magazinját. Végignézek magamon, és elvörösödök, mert mégiscsak egy szürke boxerben és egy elnyűtt, Donald kacsát ábrázoló trikóban állok egy olyan srác előtt, aki akkor is tetszik, ha nem akarom, hogy tetsszen. A gondolataimat teljes egészében kitöltő személy valamilyen oknál fogva felnéz a magazinból, így az ő csillogó tekintete találkozik az én zavartól terhes pillantásommal.
- Anyukáddal már azt találgattuk, hogy vajon átalszod-e az egész napot – mosolyog letéve az újságot. Enged kicsit a bennem lévő feszültség, hogy nem tesz megjegyzést a külsőmre, és valamiért az is imponál, hogy nem köszön, hanem egyszerűen belevág valaminek a közepébe.
- Miért, hány óra van? – Túrok a hajamba, és kicsit nehézkes léptekkel a tudat miatt, hogy az egész lábam fedetlen, a hűtőhöz megyek.
- Nemrég múlt tizenegy – feleli szórakozottan, én pedig egyszerűen bólintok.
Veszek elő tejet, amit beleöntök a már asztalon lévő gabonapehelybe, aztán enni kezdek. Troye hallgat, így én is. Szép lassan elfogy a reggelim, ám amint felkelnék, hogy elpakoljak kicsit magam után, Troye megfogja a kezemet. Kérdőn, enyhén zavartan ránézek.
- Csak… - úgy fest, ő se most indul a világ legmagabiztosabb embere címért.
- Igen? Ráérünk, de azért felöltöznék, még mielőtt lemegy a nap – Bátorítom kicsit, miközben megsimogatom a hüvelykujjammal a kézfejét.
- Szóval mielőtt kiüttetted volna magadat a suliban, épp el akartunk menni valahová, nem igaz? – Somolyog, aztán egy pillanatra a szájába harap, amikor bólintok. – Mi lenne, ha ma pótolnánk be, ha már úgyis itt vagyok?
- Anya nem hiszem, hogy elenged engem bárhová is – ráncolom a szemöldökömet, míg olyan gondolatokkal van tele a fejem, hogy Troye-nak milyen telt ajkai vannak.
- Ezért maradunk itt – kuncog elengedve most a kezemet, aztán megrázza a fejét –, ha nem gond.
- Nekem tökéletes itt is - nyugtatom meg mosolyogva, habár a szívverésem érthetetlen módon és semmi perc alatt sokkal szaporábbá vált. – Feltéve, ha elszaladhatok felöltözni.
- Nyugodtan! – Nevet Troye, anya pedig ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen a helyiségbe. Mielőtt bármit mondhatna, felkelek, aztán elslisszolok mellette.

- Komolyan nem csinált nagy ügyet abból, hogy behívtak az igazgatóiba? – Hitetlenkedik Troye az íróasztalom előtti székben ülve. Én az ágyamon csücsülök immár egy szürke mackónadrágban és egy egyszerű halványkék pólóban.
- Nem. Tegnapelőtt este beszélgettünk, és annyit mondott, hogy ugyan nem büszke rám, nem fog megbüntetni, mert az agyrázkódás pont annyi, amennyit megérdemlek – vonok vállat a lehető legrövidebben összefoglalva a dolgokat.
- Hű – pislog Troye őszinte döbbenettel, aztán ismét szólásra nyitja a száját. – És akkor se akadt ki, amikor megtudta, hogy meleg vagy, mint egy augusztusi nap?
- Hé! – Tettetek felháborodást. – Ne keverj össze saját magaddal, Troye – vigyorgok, és felé hajítom az egyik kispárnámat, de sajnos elkapja.
- Ugyan, én feleannyira se vagyok erőszakos, mint te – kacsint, és a combjaira helyezi a párnát, majd előrehajolva rákönyököl.
- Oké, inkább hagyjuk – nevetek – és térjünk vissza az eredeti témához.
- Csupa fül vagyok.
- Kár, itt sincs nagyon miről beszélni – a pólóm alját gyűrögetem, most már inkább megszokásból, mintsem azért, mert kényelmetlenül érzem magamat.
- Komolyan? – A hangja minimum három oktávnyival magasabban cseng az eredetinél. – Szuper anyukád van, tudtad?
- Igen – felelem őszinte szeretettel, de aztán látva Troye arckifejezését felkelek, és odasétálok hozzá. – Miért, a tiéd nem imádja a…
- Erről nem szeretnék beszélni – szakít félbe teljesen elutasítóan, ami felér egy pofonnal, így csak tétován állok előtte.
- Oké – felelek halkan, de mást nem tudok mondani, annyira meghökkentett az iménti cselekedetével.
- Sajnálom, Lou – motyog megrázva a fejét, majd körbehordozza a tekintetét a szobámon.
- Semmi gond – csúsznak ki az ajkaim közül azok a gépiesen rögzült szavak, amik mindenkibe beleivódtak, hogy az ehhez hasonló szituációkban tökéletesen megállják a helyüket. Troye nem válaszol, így hátrálva néhány lépést leroskadok az ágyamra, miközben természetesen önmagamat hibáztatom azért, amiért ilyenné vált közöttünk a hangulat.
- Írsz, ugye?
Először fel se fogom, hogy mit kérdez, annyira egyszerű. A homlokomat ráncolva figyelem az arcát, ami tagadhatatlanul gyönyörű, de most már nem csak egy aranyos srácot vélek felfedezni a vonásaiban. Nem, ezután a kisebb kirohanása után látom a csillogó szemeiben mindig jelenlévő szorongást és az angyali külső mögött rejtőzködő démonokat.
Elmerülök a látványban és a saját gondolataimban, de egyszer csak a még általam elhajított párna repül neki a mellkasomnak. Troye felvont szemöldökkel mered rám, miközben az ujjaival ütemtelenül dobol az asztalon.
- Nem értem – hebegek elvörösödve. Butának érzem magamat.
- Istenem, Lou! – Sóhajt fel és felkelve az éjjeli szekrényhez lépked, majd felemeli a néhány napja rajta porosodó laptopomat. – Említetted, hogy szoktál írni.
- Igen, tényleg mondtam ilyet – vonok vállat, mire ő egy mosollyal eltünteti az eddig arcára kiülő szomorúságának a maradékát, aztán lehuppan mellém.
- Remek – lelkendezik rám vigyorogva, aztán felnyitja a gép tetejét, majd bekapcsolja. – Elolvashatok valamit?
- Nincsen ám sok minden – próbálom eltéríteni a tervétől, ám a laptopon felvillan az üdvözlés, így tudom, hogy másodpercek választanak el attól, hogy megnyissa a néhány dokumentum egyikét.
- Legalább nem kell majd annyit vacillálnom, hogy melyikbe kezdjek bele.
- Troye, tényleg el szeretnéd olvasni? – Kérdem halkan.
- Igen – jelenti ki egyszerűen, én pedig lehunyom a szemeimet, mert úgy érzem, nem utasíthatom vissza. – Vagy nem akarod, hogy megtegyem? – A hangja kihívó, amiről sejtem, hogy csak manipuláció, mégis eléri a célját, mert a következő pillanatban szabad utat adok neki a laptopom használatát illetően.
Troye természetesen nem az egyik olyan dokumentumra kattint rá, amelyikekben nem talál mást, csak valótlan dolgokat, amik a fantáziám szüleményei. Nincs akkora szerencsém, hogy egy viszonylag semleges szöveget találjon, mert ő az én legmélyebb gondolataimat, mondhatni kiforgatott, mégis érzelmekkel teli naplómra talál rá.
- Nem vagy éhes? – Kérdem gépiesen, amikor megpillantom az arcán az első furcsának nevezhető arckifejezést.
- Nem – mormog, mire én nagyot sóhajtva felkelek mellőle és az ajtóhoz sétálok.
- Akkor… kellemes olvasgatást, én összedobok magamnak valamit – azzal kimenekülök a szobámból, mert nem bírnék nyugodtan és fesztelenül ücsörögni, miközben ő éppen azokat a szavakat olvassa, amik nekem segítettek átvészelni a magányt. Lebotorkálok a nappaliba, ahol a kanapéra huppanok. Anya fogalmam sincs, hogy hol van, de nem itt, ami egyelőre tökéletes. Nem szeretnék neki magyarázkodni, hogy miért bujkálok.
Egy ideig sikerül megálljt parancsolnom a háborgó gondolataimnak. Eltelik egy, kettő, majd három perc is, amit az egyik polcon lévő digitális óra jelez is. Nem sok idő, de nekem mégis örökkévalóságnak tűnik. Nem azért, mert egyedül üldögélek a nappaliban, miközben Troye a hálószobában van – ez még nem is probléma –, hanem azért, mert nem bírom felfogni ezt az egészet.
Abban a dokumentumban közel másfél éve gyűjtögetem az életem sivárabbnál sivárabb pillanatait, amiket aztán kiszínezve, teljesen átalakítva ismét leírok, csak sokkal hosszabban. Az ujjaim folyamatosan a kanapé finom szövetét markolásszák, és ugyan tudom, hogy ideje lenne visszamenni, mert már tizenkét perce itt rostokolok, mégse mozdul egyik végtagom se. Talán mert nem is akarom tudni, hogy Troye rájött-e már a turpisságra.
Legyen így vagy úgy, a gondolataimban forgó édes srác lábdobogása szakít ki az önostorozás és önsajnálat rémes keverékéből, így kelletlenül ugyan, de felkelek.
- Komolyan, Louis? – Kérdi fintorogva és indulatosan. Tőlem fél méterre áll, így erős késztetést érzek, hogy a kanapéig hátráljak, mert túl közel van.
- Mit komolyan? – Játszom a butát, de Troye megforgatja a szemeit. – Oké, akkor komolyan – motyogok.
- Emlékszel, mit mondtam neked az önsajnáltatásról, ugye? – Lép egyet felém. Lehajtom a fejemet, nehezen viselve a hangjából kicsengő vádló élt.
- Persze.
- Louis, ezek a történetek nem jók – jelenti ki kicsit sem finomkodva, amivel nem elég, hogy a lelkembe tapos, de még inkább érezteti velem a jelentéktelenségemet. Érzem, hogy néhány forró könnycsepp utat akar törni magának. Feldúlt pislogással próbálom elejét venni a sírásnak, de ezzel persze csak azt érem el, hogy azok kibuggyannak a szemeimből, nedves nyomot hagyva az arcom két oldalán. Nem zavar, ha engem szólnak le, de az, hogy Troye az írásaimat kritizálja, kikészít.
- Rendben – szűröm a fogaim közül, mert ha normál hangerőn tenném, azonnal zokogni kezdenék a bennem kavargó rémes érzések miatt.
- Nincs rendben – sóhajt Troye. – Nem jó az, hogy a kétségeidről és az önmagadról alkotott torz képedről írsz – mondja kedvesen, aztán tétován, de átölel. Zavartan pislogok, ahogy a vékony teste hozzám simul, mert erre aztán nem számítottam.
- Nem értelek – hadarok két csuklás között, ami azért van, mert hirtelen elmúlt a zokoghatnékom.
- Nem vagy vele egyedül – nevet halkan, és egyszerűen csak ölel, amivel sikeresen megnyugtat. Egy reszelős sóhajt hallatva viszonozom a dolgot, két karom a csípőjére fonódik, a fejemet pedig a vállára hajtom.
- Elhiszem, de kifejtenéd, hogy mire gondolsz? – Kérlelem halkan. A pillantásom a kecses nyakán és a kiugró, mégis odaillő ádámcsutkáján időzik, míg a válaszára várok.
- Arra, hogy ugyan igazad van egy-két dologgal kapcsolatban, nem kell, hogy azok a jelzők határozzanak meg téged, amiket unásig ismételsz a nem fantázia alkotta részekben. Louis, egy burokban élsz, amit saját magad kreáltál, csak mert azt hiszed, nem lehetsz ennél több.
A szavai nyomán súlyos csend telepedik a szobára. A kezei óvatosan a hátamat simogatják, míg én elgondolkodva figyelem a profiljának lágy, de azért határozott vonásait. A félig leeresztett rolón beszűrődő fény valamilyen varázslat folytán pont úgy tör be a szobába, hogy egy nagyobb fénysugár Troye arcának egy részét világítja meg, így most még inkább egy földre szállt angyal illúzióját kelti. Nem tudom, hogyan beszél ilyen dolgokról ennyire egyszerűen, de van egy sejtésem, hogy kapcsolatban van az egyik korábbi kósza gondolatommal vele kapcsolatban, miszerint neki is megvannak a saját démonjai.
- Akkor segíts, hogy kitörjek ebből a burokból, rendben? – A szavak akaratlanul szaladnak ki a számon, így a teljes testemben megfeszülve felkapom a fejemet. Elpirulok, ahogy realizálom, ez akár flört is lehetne.
- Rendben, Lou – válaszol Troye teljesen komolyan, így megnyugszom, hogy nem értett félre semmit.
Ismét visszahajtom a fejemet a vállára, de most már olyan gondolatok is üldözik egymást a fejemben, mint az a visszatérő kérdés, hogy vajon Troye barátságot vagy többet akar tőlem. Azt hiszem, erre nem fogok rájönni egyhamar.
- Az első lépés mi lenne, ha az lenne, hogy most felmegyünk, és együtt kitörüljük azt a háromszázhetvenkét oldalnyi tömény önsanyargatást?
- Muszáj, ugye?
- Te kérted, hogy segítsek – von vállat, így sóhajtva ellépek tőle.
- Rendben, menjünk – mosolyodok el halványan.
Ezek után nem sok minden történik azon kívül, hogy fél óra múlva a valóságot kifordított naplóm csupán a múlté. Troye pont most törli ki még a lomtárból is, nehogy eszembe jusson folytatni, esetleg keseregni rajta, habár utóbbi nem szokásom.
- Most ünnepélyesen kijelentem, hogy amiket eddig a vágyálmaidként írtál meg, bármelyik pillanatban valósággá válhatnak, mert nincsen se unalmas, se izgalmas Lou – csukja le a laptopom tetejét Troye, majd visszateszi az éjjeli szekrényre.
- Akkor milyen Lou van? – Kuncogok elterülve az ágyamon, és igyekszem nem gondolni arra, hogy minden oda lett.
- Nos, egy olyan Lou van csak, aki készen áll arra, hogy megismerje önmagát – nevet mellém heveredve.
- Fantasztikus – mosolygok rá őszintén, majd megfogom a kezét.
Különös ez az egész, ami velünk történik. Egyszerűen nem találok rá jobb szót.

10 megjegyzés:

  1. Akármennyire is imádom Larryt, Louis iszonyat édes Troyejal <3 <3 Jó látni hogy segít Troye Louisnak és úgy érzem itt lesz még sok minden :D (és még abban is kételkedem hogy a végén Larry lesz együtt) imádom ezt a sztorit <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Végre valaki, aki szereti Troye-t, whoa.
      Hmmmmm, a kételkedés jó dolog. ;)
      xxLiz

      Törlés
  2. En pedig akarmennyire is szeretem Troyet a valo eletben, mist annyira nen. Az egesz resz olvasasa kozben vartam, hogy Harry mikor bukkan fel, mikir lesz vege...
    En Larrybe vagyok bolondulva, es Troye az en szemembe most nem illik bele. Masreszt pedig eskuszom varom mar, hogy Harry kiakadjon es elkuldje Lou-t a francba :D
    (A fejemben mar a folytatas is megszuletett, de kivancsi vagyok, hogy te hogyan fogod larni a helyzetet.)
    A szunetnek nem orulok, de megertelek. Felig torott kezzel nem sok mindenhez tudsz hozzakezdeni.
    Siess vissza!
    (Bocsi az ekezetek miatt tul lusta vagyok igy hajnali nyolckor)
    Xxx Nicole Evans

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hé, legalább a való életben szereted. :c
      Jaaaaj, mikre nem vágysz, khm, kiakadás? Ejnye...
      xxLiz

      Törlés
  3. Végre van időm egy normális kommentet írni :D
    Én utálom a szerelmi háromszöges történeteket :D Valahogy nem tudom megérteni, milyen mikor 2 emberbe vagy szerelmes / nem tudsz dönteni stb... De annyira megfogott Louis karaktere, hogy legyűröm ezt a hülyeségemet és elolvasom ha törik ha szakad :D
    Kíváncsi vagyok Harry reakciójára, de Troye most tényleg nagyon aranyos. Lassan lassan már gyanúsan túl aranyos....
    Az anyuka király :D Egy kis anya - fia kapcsolat egy törtéentbe a gyengém <3

    Sajnálom a kezed! Jobbulást, és persze nagyon várom a kövi részt!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát figyelj, én azt se, hogy egybe, szóval... :D
      Ha törik ha szakad? Remélem, ez azt jelenti, röpke három hónap után is itt vagy még. :)
      Jaaaj, lesz még anya-fia, ne aggódj, azt hiszem a nyolcadikban ? :)
      xxLiz

      Törlés
  4. Szia!

    Végre. ^^

    Reménykedtem benne, hogy Troye-t hamar lerázzuk, de ebből a fejezetből az jött le, hogy még sokáig élvezhetjük a társaságát... a jó hír, hogy kedvelem. Túl cukros és habos-babos, de már volt egy-két elejtett megjegyzés arról, hogy ő sem egy papírmasé karakter, hisz szinte még semmit sem tudunk róla. Úgy látszik, ő nem olyan szerencsés, mint Louis. Apropó, haláli volt az az anya-fia jelenet. Még több ilyet. ;)
    Örülök, hogy L. édesanyja ilyen jól fogadta, szegény srácnak lesz még elég baja... A verekedés nagyon sablonosnak tűnhet, de sokmindent elmond a szereplőkről, a szélsőséges helyzetekben tanúsított magatartás általában felfedi a személyiség valódi, addig talán rejtett oldalát. (Egyébként imádnivalóak a ,,Nekem semmi bajom a buzikkal, de..." kezdetű mondatok.)
    Louis-ra büszke vagyok, most egy kicsit felcserélődtek a szerepek, ő volt a bátrabb. Troye (amúgy hogy kell ezt ejteni? Olvasás közben trójának mondom, de na... :P) viselkedése meglepett, az eddigi magabiztos kiállása miatt azt gondoltam, tesz mást is az egyhelyben álláson kívül, szóval érdekes. És ismerte a hústornyot, ami miatt rögtön az jutott eszembe, hogy az exe. Vaaagy, valami sokkal banálisabb okból tudja a nevét...
    Kicsit elbizonytalanodtam, mert L. és Trója eddig jók együtt, és perpillanat Lounak nagyobb szüksége van egy biztos támaszra T. személyében, mint egy szeszélyes, izgalmas kihívásra Harryében. De hát ez egy Larry Stylinson blog, és L. és H. összetartoznak minden létező univerzumban, szóval Troye egy eszköz. Csúnya kifejezés, meg tényleg bírom a srácot, de L. karaktere még nem áll készen egy egészséges párkapcsolatra, amíg nincs tisztában önmagával. Harry pedig nem éppen alkalmas arra, hogy segítsen megoldani a problémáit. H. sajnos eddig nem egy lelkizős fiú, a puszta jelenlétével pedig nem oldja meg teljesen a gondokat, csak átmenetileg javít rajtuk. Szóval kell valaki, aki felkészíti Louis-t.
    És már meg is tették az első lépést. Jó ötlet a napló kinyírása, kíváncsi vagyok a következőkre.
    És Hazza visszatérésére... mondd, hogy már nem kell sokat aludni egy H.-T. jelenetig! T. megjelenése óta erre várok. Csak sajna legyen bármennyire is aranyos, kedves, cukimiki Troye, Harryhez képest a fasorban sincs.

    Olvasás közben néha meg kell állnom, mert találok egy-egy gondolatot, ami megfog. Letisztult, egyszerű a stílusod (amúgy sem kedvelem a barokk körmondatokat...), és rövid mondatokkal mély érzelmi hullámokat tudsz kifejezni, amik így sokkal nagyobbat ütnek. Irigyellek ezért. :)

    Köszönöm a munkádat, és jobbulást kívánok! :)

    Üdv.: Aurea

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Rengetegszer elolvastam ezt a kommentet, imádom, hogy mindig hosszan leírod, mit gondolsz, stb. Remélem, nem vesztettelek el - habár megérteném, iszonyatosan sok volt ez a kihagyás.
      Esküszöm, külön boldogság olvasgatni a kis filozo...ásod (belezavarodtam a szóba, whoa), K Ö S Z Ö N Ö M. <333
      xxLiz

      Törlés
  5. nagyon sajnálom ami a kezeddel történt és remélem minél hamarabb sikerül visszatérned :)
    élvezetes volt ez a rész és várom a következőt is :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már kutya baja, én pedig azt remélem, hogy te azért még itt vagy... :)
      xxLiz

      Törlés