2016. szeptember 20., kedd

5. Viszlát, Harry; helló, Troye!

Sziasztok!
Lassan, de biztosan közeledünk oda, ahol az Infinity Storiesen félbeszakadt minden, remélem, akik olvasták már, kitartanak. <3
Ölel titeket: Liz

☀☼☀

Míg én a falnak dőlve pihegek, Harry a falra alkot laza, mégis erőteljes mozdulatokkal, ami nem tudom, hogyan lehetséges, ő mégis képes rá. Lenyűgöző, titokzatos és csupa ellentmondás ez a pasi.
- Szerinted meleg vagyok? – Szalad ki a számon a bugyuta kérdés, amivel kiérdemlek tőle egy olyan pillantást, amit valószínűleg csak akkor szokott használni, amikor összetalálkozik egy repülő elefánttal. Vagyis soha.
- Louis, az előbb smároltunk – feleli végre összeszedve magát.
- Igen, de akkor is – motyogok vállat vonva.
Nem mond semmit, csendben dúdolgatva készíti a graffitit, míg én majd’ meghalok, amiért ilyet mondtam neki. Hogyan lehetek ilyen hülye, hogy az első randink hazavágom ezzel? Ráérek otthon őrlődni, amikor ez az egész csupán egy gyönyörű emlékké lesz.
- Eddig nem is gondoltál arra, hogy talán vonzódsz a hozzám hasonló seggfejekhez? – Szólal meg kisvártatva, és sikeresen meg is mosolyogtat.
- Nem, de valahogy… szóval, amikor veled vagyok és lefoglalsz…
- Vagyis csókollak? – Pillant rám szeme sarkából.
- Mondjuk! – Nevetek fel. – Na, olyankor nem gondolkodok, és minden olyan helyénvalónak tűnik, de mint például most, amikor nem foglalsz le, elbizonytalanodok.
Önmagamat is meglepem, mennyire őszinte vagyok vele, de talán nem is akkora baj ez, legalább tényleg megismer minden apró furcsaságommal együtt.
- Mint mondtam, csak sodródj, és ne merengj ennyit – kacsint, én meg csak felsóhajtok, mert ezzel nem segített sokat. Ugyan egyelőre elüldözte ezzel a kételyeimet, de nem teljesen, csupán sikerült a felszín alá száműznie őket, hogy majd később, – amikor egyedül leszek – kavarjanak csak fel.
Még vagy tíz percig csak a festékszóró halk, furcsa módon megnyugtató sziszegése hallatszik, de aztán koppan egy flakon, így Harryre kapom a pillantásomat. Homlokát ráncolva áll a fal előtt, a festéket ledobta, ami most a saját útvonalán gurul, de ez nem érdekli.
- Gyere, nézd meg – utasít halkan, mire ellököm magamat a fehér faltól, hogy néhány lépéssel megálljak mellette. Számba harapva figyelem a művét, ami valóban engem ábrázol. A körvonalak vastag feketével, határozott vonalakkal vannak meghúzva, olyan pontossággal, mintha tükörbe néznék. Ezt tarkítják színes foltok, az egyedüli, aminek Harry reálisan adott egy kis színt, az a szemem. Na és ami a legmegdöbbentőbb, hogy nem egyszerűen egy kis portrét mázolt, hanem az egész van legalább egy méter magas, ami azért nem kis szó, ha hozzáteszem, csak a mellkasomig vagyok benne.
- Hűha – nyögök, amikor már egy ideje csak tátogok, mint egy hal. – Ez azért nem semmi – túrok hajamba, de végig arra tudok gondolni, hogy törvényt szegett.
- Nem akartam eltúlozni, viszont muszáj volt megörökítenem a vonásaidat – mosolyodik el.
Törvényt szegett, méghozzá értem. Ez egyszerre felkavaró, hihetetlen és abszolút romantikus gesztus.
- Ahhoz képest csináltál egy hatalmas graffitit, amin mindenki felismer. Mármint, aki ismer, az felismer – nevetgélek szórakozottan, de ő nem nevet ki, pedig arra számítok. Átölel, és a hajamba puszil.
- Ne agyalj ennyit, vagy kénytelen leszek agyrázkódást okozni neked, hogy kicsit kábább légy, és ne köss bele mindenbe – azzal a falhoz tol, és ismét úgy csókol, mint korábban.
Egymás szájából lélegzünk, kezeink a másik testén barangolnak, és nem tudjuk kontrollálni a mozdulatainkat. Nem érdekli egyikünket sem az – ami azért az én esetemben meglepő –, hogy a graffiti miatt nem kéne itt lennünk, elvégre bárki kitalálhatja, hogyan is került a falra. Ehhez képest Harry egyik keze valahogyan bekerül a pólóm alá, és a hideg kezétől elfog a borzongás. Hogy menekülni tudjak a jeges érintéstől, még inkább hozzápréselem a semmi perc alatt felhevült testemet Harryhez.
Ebben a pillanatban a világ legnagyobb butaságának tűnik az időnként előjövő rágódásom, miszerint meleg vagyok.
- Mi folyik ott?! – Harsan egy karcos, durva hang valahonnét a távolból, ami most nem is tűnik valóságosnak ezen a sűrű ködön keresztül, ami a csók miatt teljesen beborít.
Úgy fest, Harry észnél van, mert hirtelen eltűnnek ostromló az ajkai, és nem is ölel azokkal a tökéletes karjaival, csak a levegő van körülöttem, ami azért elég kiábrándító.
- Semmi, csak két fiatal van itt, akik el akarnak bújni az önhöz hasonló alakok elől – válaszol Harry lazán, de azért feltűnik, hogy engem takarva áll.
- Persze! – Horkan fel a férfi, de Harry miatt csak apró részleteket látok belőle. – Kotródjatok innen, vagy rátok hívom a zsa… - elhallgat, és látom, Harry megfeszül. – Az egy graffiti? Kölykök, ugye tudjátok, hogy ez… hol van a telefonom? – Zsörtölődik, Harry meg gyorsan felém fordul.
- Most szépen megbízol bennem, és elkotródunk – mondja halkan, és már karon is ragad, miközben rángatva engem felkapkodja a festékszórókat. Közben van időm az emberre pillantani, aki egy öreg férfi, és épp az ezer éves telefonját bújja hunyorogva. Nem kevés cigarettát szívhatott el, hogy ilyen hangra tett szert!
Mire a férfi feleszmél, mi már a motoron is vagyunk, és Harry éppen elindul, amikor az káromkodva kiabál utánunk, hogy feljelent bennünket. Lefogadom, hogy ez a hobbija, mert olyan alaknak tűnik, aki még a tökéletesbe is beleköt.
Annyira a történtek hatása alatt vagyok, hogy csak ülök Harry mögött, be se csukom a szememet, el se jut a tudatomig, mennyivel megyünk, és így ez az egész motorozósdi sokkal, de sokkal jobb, mintha remegve várnám, mikor állunk már meg.
- Hova vigyelek? Hol laksz? – Fordul hátra Hazza, szerencsére csak akkor, amikor megállunk egy kereszteződésnél. Elmondom neki a címet, de közben önkéntelenül is beugrik, hogy talán nem ez életem legokosabb döntése, elvégre anyának egy szót se szóltam a kis kiruccanásomról.
Az út hátralévő részén a szokásos „meleg vagyok” téma helyett azon rágódok, miért is titkolózok anya előtt, de mivel nem jut eszembe semmilyen logikus magyarázat, arra jutok, legalább azt el kéne neki mesélnem, hogy… És itt elakadok. Mit is? Azt, hogy egy kétes eredetű – akármilyen hülyén hangzik is ez, Harry nagyon is kétes azzal, hogy eddig minden szempontból tökéletes – sráccal csókolóztam? Vagy, hogy az eddig unalmas kisfia mostantól hetente többször is elmászkál otthonról, hogy értelmetlenebbnél értelmetlenebb helyekre vitesse el magát?
- Hé, minden rendben? – Szakít ki Harry aggodalomtól csengő hangja a merengésemből, két hideg tenyere pedig az arcomra simul, amitől megrezzenek, mert eddig elvoltam abban a tudatban, hogy ő vezet. De nem, már meg is érkeztünk, amit észre se vettem.
- Azt hiszem – felelem bizonytalanul, mert tényleg nem akarom terhelni őt a félelmeimmel, de ha így néz rám, hamar sutba fogom dobni ezt a tervemet.
- Nem úgy festesz. Több van a felszín alatt, mint amit látok, ugye? Elvégre nem hiszem, hogy valaki ennyire magába forduló és töprengő legyen, mint te.
Elakad a lélegzetem, mert rájövök, talán nem is önmagamért van velem, hanem egy tévképzetet üldöz, hátha fel tudja fedni a nem létező rétegeimet. Mit vár tőlem? Hogy én is fájdalmasan őszinte legyek, mint Niall? Vagy olyan hangulatingadozásokat és szeszélyeket akar, mint amilyeneket Zayn produkál? Esetleg elveszett hercegkisasszonynak hisz, aki eddig egy buborékban tengette a mindennapjait? Elismerem, az utóbbi verzióban van valami.
- Harry, ne kergess olyan dolgokat, amik csak a fejedben vannak – hangom halk és elutasító.
- Mi? – Vonja fel az egyik szemöldökét.
- Jól hallottad – nehezen ejtem ki a szavakat, de tudom, muszáj, hogy mindkettőnket megkíméljem a csalódástól. – Nem vagyok izgalmas, nincsenek eltitkolt dolgaim, amik miatt belém habarodhatnál, és végképp nem vagyok annyira tapasztalt, mint te.
A hallgatás másodpercről másodpercre akkora űrt okoz bennem, aminek eddig a létezéséről sem tudtam, de nem hagyom eluralkodni magamon a pánikot, hiszen az majd ráér odabent is.
- Szia, Louis – rázza meg fejét, aztán elfordul tőlem, majd felszáll a motorjára, és vissza se nézve elhajt. Az egész olyan, mintha egy lassított felvételt néznék. Bármikor közbe tudnék avatkozni, viszont nem teszem, mert egy rakás szerencsétlenség vagyok. Az utca közepén jár már, amikor én még mindig a járdán állok, és szerintem itt kint is éjszakáznék, ha anya nem jelenne meg. A vállamra teszi egyik kezét, amitől megrezzenek, de legalább visszahoz ez az apró érintéssel a valóságba.
- Merre jártál? – Mosolyog rám, amitől ha lehet, még nagyobb gombóc keletkezik a torkomban. Ahogy elnézem a kedves, szeretetteljesen mosolygó arcát, amin az idő ráncok formájában hagyott apró nyomokat, nem bírom felfogni, hogyan vagyok képes titkolózni előtte.
- A szomszéd városban – csúszik ki a számon, mire csak felvonja a szemöldökét.
- Igen? Kivel? És miért ácsorogsz idekint?
Felsóhajtva vállat vonok, mert nem igazán tudom, mit is mondhatnék el neki anélkül, hogy fájdalmat okoznék a mostanában tett hülye cselekedeteimmel.
- Nem tudom, talán jobb is lenne, ha bemennénk – rázom meg fejemet, ő pedig nem vitatkozik, együtt besétálunk a házba. Miért is kötekedne, ha én vagyok a jófiú, akivel sosincs semmi probléma? Mielőtt belépnénk az ajtón, lopva hátrapillantok a vállam felett, abban reménykedve, hogy Harry időközben visszajött. Mérhetetlen csalódottság önt el, amikor konstatálom, hogy az utca Harry jelenlétének szempontjából annyira kihalt, mint a Nap – úgy körülbelül minden életforma szempontjából.
A vacsora alatt nem igazán beszélünk, szerintem anya arra vár, hogy majd magamtól számolok be mindenről, amit meg is tennék, de valahogy nem jönnek a szavak, amik a fejemben kavarognak.
- Louis – szólít meg, és egészen addig nem mond mást, amíg fel nem nézek az aggódó arcára. – Hol voltál? Egész délután nem voltál itthon, és… - elhallgat, mintha nem tudná, hogyan fejezze ki magát, ami valószínűleg így is van, mert soha nem fordult elő eddig, hogy szó nélkül leléptem valahova. – Szóval ez nem rád vall, és nem hinném, hogy bajba keveredtél volna, de azért érdekel, mit csináltál.
Nem felelek, ő pedig egyre nagyobb kétségbeeséssel mered rám. Vajon ő is arra gondol, hogy egy fal – esetleg egy szakadék – kezd közöttünk kialakulni?
- Niallel megint kezdünk jóba lenni. A barátaival is megismerkedtem. Most is az egyikükkel voltam, de kicsit összekaptunk – nyögöm ki, miután alaposan átrágtam, mivel nem hazudok, de mégis elárulom a történteket nagy vonalakban.
- Ez remek – ül ki az arcára egy megkönnyebbült mosoly, és újra enni kezd. – Persze nem az, hogy összevesztetek, hanem hogy kimozdulsz. Kezdtem megijedni, hogy miattam nem mersz elmenni – vallja be, és biztosra veszem, nem árulná el ezt, ha nem leptem volna meg ennyire.
- Hogyhogy miattad? – Kapom fel a fejem teljesen ledöbbenve.
- Tudod, mindig attól féltem, hogy azért vagy itthon ennyit, nehogy egyedül hagyj – von vállat.
- Ó – azonnal lesütöm a pillantásomat, miközben azon gondolkodok el, hogyan jut egyáltalán az eszébe ilyen? – Azért ennyire nem vagyok önzetlen, ne aggódj – kuncogok vegyes érzésekkel.
- Jól van, de… - ő is felnevet, aztán felkelve a mosogatóba pakolja a tányérokat. – Legközelebb azért szólj, ha elmész valahová, és a barátaidat is megismerném, ha nem szégyellsz.
Megnyugtat, hogy játékosan és vidáman beszél, így már nem is érzem magamat akkora baromnak, amiért így viselkedek vele.
- Rendben, észben tartom – kelek fel, majd elpakolom a maradékot a hűtőbe.
- Szeretlek – mosolyog rám, én pedig odalépek hozzá, és átölelem.
Az egész alig tart tovább néhány másodpercnél, mégis megfogadom, hogy amint összeszedem a bátorságomat, beszámolok neki mindenről.
Este, amikor már semmi dolgom nincsen, magamhoz veszem a laptopomat, és írni kezdek, de nem az eddigit folytatom, hanem belekezdek egy újba. A történetbe a saját kétségeimet vetítem bele, Harry is megjelenik benne, és úgy végződik, hogy nem vagyok idióta, hanem bejön velem a házba, anyának elmondom, hogy azt hiszem, meleg vagyok. Minden boldog, minden úgy alakul, ahogyan helyes lenne. Mikor megvagyok vele, megnyitom az eredeti dokumentumot, amiben hagyom szárnyalni a képzeletemet.

Reggel Niallel együtt megyünk iskolába, és az egész utat végigbeszéljük. Leginkább arról fecseg, hogy Zayn elvitte tegnap vacsorázni, és most sokkal aranyosabb volt a szokásosnál. Nagyon erősen reménykedik abban, hogy hamarosan rájön, szereti őt, meg hasonló vágyálmokkal tömi a fejemet, amikre többnyire csak rá tudok bólintani. Rákérdez arra, hogy én mit csináltam, mire elmesélem a Harryvel való randink.
- Oké, eddig rosszul ítéltem meg őt – nevet fel, én pedig kérdőn rápillantok. – Nem azért kell vigyáznod vele, mert tahó, hanem mert túlontúl tökéletes – kuncog szórakozottan.
Erről aztán beugrik a csúnya elválásunk, és végigpörgetem magamban az egészet. Már az osztályteremben ülök, amikor rádöbbenek, hogy Harry elköszönt, ami sokkal nagyobb katasztrófát sejtet, mint amekkorának eddig hittem ezt az egészet. Elvégre ki az, aki azt mondta, nem búcsúzik el, mert úgyis látjuk még egymást? Bizony, Harry volt az. Most pedig megszegte ezt az alapelvét, és elköszönt. Ennyi lett volna talán a mi rövidke kapcsolatunk? Készített nekem egy graffitit és megcsókolt – mindenki azt kapja, amit érdemel, de a lelkemben tomboló fájdalmas érzések azt sugallják, ezzel csak áltatom magamat, mert érdemelt dolgok ide vagy oda, én többet szeretnék Harryből.
- Hé, szabad ez a hely? – Mutat a mellettem lévő székre egy srác, akit még soha nem láttam.
- Ööö, persze – bólintok lassan, ő pedig máris helyet foglal mellettem. – Nem tévesztetted el a termet? – Érdeklődök tőle halkan.
- Nem – rázza meg a fejét, és úgy tűnik, ennyiben hagyja a beszélgetést, ami nekem tökéletesen megfelel, mert legalább ellehetek az önsajnáltatásommal. Szánalmas vagyok, mi?
Bejön a tanár, és automatikusan jegyzetelek, habár alig jut el a tudatomig a téma, amiről beszél. Az óra vége felé a srác megböki a könyökömet, mire én azonnal felkapom a fejemet, és rámeredek. Kusza, halványbarna haja mindenfelé áll, szemei olyanok, mint a kéken csillogó víztükör. Szórakozott mosolya láttatni engedi kissé görbe fogait, amitől mégse sugározza azt, hogy egy magazinból lépett ki. Nem tudom, miért most mérem így végig, de most, hogy tényleg akar valamit, nem csak helyet, más megvilágításba helyez mindent.
- Elkérhetem majd? – Bök a jegyzetemre. – Lemaradtam néhány helyen – magyarázkodik.
- Persze – bólintok, és már fordulnék is vissza a tanárhoz, de az már nincs bent. Vége is lenne az órának? Megrázva fejemet a srác felé nyújtom a füzetemet, de ő nem veszi el, hanem felkel.
- Ráér órák után, esetleg beülök vele majd a könyvtárba, és akkor vissza is tudom majd adni egyből – hárít, ami különös, de csak biccentek.
- Rendben, akkor odamegyek majd a könyvtárhoz – felelem automatikusan, míg elpakolom a cuccaimat, hogy át tudjak menni a másik terembe, ahol lesz a következő órám.
- Ott várlak, Louis – mosolyog kedvesen, majd átdobja az egyik vállán a táskáját, és ruganyos léptekkel kisétál. Már épp azt hinném, ő valamilyen természetfeletti lény – elvégre annyi ilyen könyv van –, amikor rájövök, minden bizonnyal a füzetemről olvasta le a nevemet.

Az utolsó órám után a könyvtárnál várakozok, amikor meglátom Niallt kisétálni az épületből, egy szinttel lejjebb. Az ablakhoz megyek, hogy szemmel tartsam, amitől úgy érzem magamat, mint egy rossz kukkoló, de kíváncsi vagyok. Kiérve Zayn várja, ami nem is lep meg annyira, mert az előadásából ítélve most minden rendben van közöttük. Ami inkább meglep, hogy nála is táska van, tehát vette a fáradtságot és bejött órákra. Persze tudom, ő egy osztállyal felettem van, de ez nem mentség arra, hogy ennyit lógjon, főleg hogy ő idén fog érettségizni. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem bukik meg, és nem kell majd egy osztályba járnom vele.
- Louis? Nem jössz be? – Szólít meg a fiú, aki reggel a padtársam volt, és most döbbenek rá, nem is tudom, hogy hívják. Megfordulok.
- Ha elárulod a neved, vedd úgy, hogy bent is vagyok – nevetek, de magamat is sikerül meglepnem a merészségemmel. Úgy tűnik, egyre könnyebben vetem le a félénkségemet.
- Troye vagyok, örvendek a találkozásnak – úgy tesz, mintha megemelné az egyébként nem létező kalapját, én meg továbbra is nevetve sétálok be mellette a könyvtárba.
- Megvárod, amíg lemásolom azt az egy-két dolgot? – Kérdi, amikor leülünk a létező legeldugottabb asztalhoz, amit még egy könyvszekrény is takar félig.
- Van időm, de akár le is fényképezhetnéd – motyogok, mert tényleg nem tudom, miért nem elégszik meg azzal.
- Tényleg kevés kell, sokkal macerásabb lenne, ha utána rohangálnunk kellene egy olyan semmiség miatt, mint egy füzet – legyint kiemelve a táskájából a saját füzetét, és mikor tollat keres, észreveszem, hogy vékony csuklóján egy szivárványszívekben pompázó karkötőt visel. Ez ezernyi kérdést okoz, amiket mégsem tehetek fel, de kezdem kapizsgálni, hogy Troye se lehet teljesen heteró. Most, hogy az eddig fehérként számon tartott pólójára pillantok, észreveszem, hogy kicsit rózsaszín beütése van. Nem akarok előítéletes lenni, de…
- Szép karkötő – mutatok oda, ő meg somolyogva megköszöni. – Van valami jelentése is? – Próbálkozok be, hátha, mert megesz a kíváncsiság.
- Na vajon, mi lehet? – Viccelődik kicsit zavartan, majd szájába harapva a szemeimbe néz. Nem olyan intenzív, mint ahogyan Harry tette ezt korábban, de Troye nem is hasonlít rá, szóval nem tudom, miért kezdem most fejben összehasonlítani őket.
- Igazad van – kuncogok megrázva fejemet, amint leesik, hogy a zászlóra céloz, illetve a színekre.
- Nem zavar?
- Nem, dehogy – vágom rá kapásból, mire elkapja a tekintetét és egy nagy sóhajjal elsüllyeszti a táskájába a füzetét, amit nem értek.
- Mit csinálsz?
- Hagyjuk ezt a hülyeséget, gyere, meghívlak pizzázni – kel fel azonnal, ujjaival idegesen dobol az asztalon.
- Mi? – Nyögök, meg se moccanva.
- Vagyis, khm… Eljönnél velem pizzázni? – Túr bele a hajába zavarodottan, én meg felkuncogok. Elhív valahová ez a furcsa, de mindenképpen aranyos fiú.
- Szívesen veled tartok – bólintok vidáman, mire jól láthatólag akkora kő esik le a szívéről, mint a Mount Everest, pedig az nem is kő.
- Úristen, azóta ezen izgultam, hogy megkérdeztem, odaadod-e a füzeted! – Nevet, míg én összeszedem magamat, aztán együtt kisétálunk. Furcsa, mert nem tudom, barátkozni akar, vagy többre számít. Olyan egyszerű, mégis bonyolult vele, viszont szimpatikus a közvetlensége.
Elsétálunk egy közeli gyorskajáldába. Útközben semmiségekről, mégis lényeges dolgokról beszélünk. Megtudom róla, hogy azért volt ott reggel az órán, hogy eldöntse, jövőre felvegye-e, ezért nem is jegyzetelt igazából semmit. Ezen meglepődök, mire mesélek neki egy kicsit arról, milyen gyorsan bír beszélni Mrs. Brown. Utána elmeséli, hogy csak idén költöztek a városba a szüleivel, és alig ismer valakit.
- Nyugi, én születésem óta itt élek, mégsincs szociális életem – nevetek rá, ő pedig hitetlenkedik egy sort. Mesélek Niallről, de Harryről hallgatok, hiszen elköszönt tőlem. Egy pillanatra elszomorodok, de ahogy ránézek Scott őszinte, aranyos arcára, megnyugszok, mert vele nem történhet ilyen. Sőt, az is lehet, hogy barátkozni akar csak – emlékeztetem magamat, majd azt is felírom erre a képzeletbeli listára, hogy attól még, mert hirtelen rádöbbentem a másságomra, nem kell minden egyes pasit potenciális partnerként kezelnem.
Amikor odaérünk, mindketten rendelünk, aztán leülünk egy asztalhoz.
- Akkor jöjjön a szokásos ismerkedős szöveg – villant rám egy mosolyt, amit képtelenség nem viszonozni. – Mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
- Hűha, ez olyan, mintha egy állásinterjún lennék – viccelődök, de mindez könnyedén jön, a különös stílusa ellenére sem fog el a feszenghetnék. – Na de lássuk csak… - gondolkodok el, miközben szürcsölök egy keveset a jeges teámból. – Néha elmegyek futni, de legtöbbször csak olvasok vagy írok – az utolsó szót egy kis hezitálással ejtem ki, mert eddig senkinek se árultam el.
- Sportos és művészi? Lenyűgöző! – Nevet, majd harap a villájára tűz egy paradicsomot a salátájából. – Miket írsz? – Kíváncsiskodik, ami meglep, mert azt gondoltam, elsiklik a téma felett.
- Á, csak csacskaságokat – vonogatom vállam. – De ha nagyon érdekel, és nem jössz rá, milyen unalmas vagyok, majd megmutatok talán valamit – ígérek felelőtlenül, inkább csak azért, hogy továbblépjünk.
- Hé! – Horkan fel, az eddigi szende srác pedig egy csapásra eltűnik. – Csak semmi önsajnáltatás!
- Tessék? – Számba harapok, zavartan gyűrögetni kezdem az asztalon árválkodó fehér szalvétát.
- Ne szóld le magadat csak azért, hogy valaki biztosítson az ellenkezőjéről, esetleg szánalmat ébressz, mondjuk bennem – lassan beszél, de komolyan, amivel belém fagyasztja a szavakat, méghozzá percekre, de nem mond többet.
- Nem direkt csináltam – motyogok.
- Mindegy miért volt, de ez egyáltalán nem vonzó, csak idegesítő – sóhajt megrázva s fejét. – Sajnálom, de az az egy dolog, amitől a falra tudnék mászni, az az önsajnáltatás.
- Igyekszem elkerülni legközelebb – pillantok a jégkék szemeibe kicsit tartva attól, hogy azok nem barátságosan fognak csillogni. Nos, ez a félelmem alaptalan, mert ismét ugyanolyan kedvesen néz rám.
- Ez jól hangzik – kacsint. – Mármint az a része, hogy lesz legközelebb.
Nem tudom, miért, de ettől elpirulok, és nem felelek, csak zavaromba inkább magamba tömöm a maradék ételt és italt. Szerencsére külön fizetünk, mert azért ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi van, ha most ő akarja majd állni az én fogyasztásomat is. Mindketten ugyanarra, az iskola iránya felé indulunk el, így valószínűleg nem lakunk olyan messze egymástól.
- Ugye nem tartasz nagyon rámenősnek? – Kérdi, mikor már sétáltunk egy utcát.
- Hé, mi lett azzal, hogy nem bírod a hisztit? – Kuncogok, ő meg csak megforgatja a szemeit. – Oké, értem – vigyorgok azért továbbra is. – Nos, nem vagy rámenős.
- Pedig ma találkoztunk először, és…
- Nyugi, ha nem bírnálak, szólnék – kuncogok, habár hazudok, mert nem hiszem, hogy bevallanám neki.
- Imádnivalóan őszinte vagy – horkan fel. – Na de lehet egy tolakodó kérdésem?
- Ha fenntarthatom a jogot, hogy nem válaszolok – biccentek aprót.
- Fenn – egyezik bele. – Holnap is találkozunk?
Meglepődök, mert ez nem tolakodó, inkább csak… sok. Még Niallel se járunk el együtt ennyiszer, de azért mégis jó lenne, ha a holnapi napon se annyi lenne a programom, mint az otthon ücsörgés. Időközben egy kereszteződéshez érünk, ahol ő balra fordul, de nekem jobbra kellene tartanom, így megtorpanok. Észreveszi, hogy már nem sétálok vele, így megfordul. Most tűnik fel, hogy szinte egymagas velem, ami azért nem kis teljesítmény, mert kevés ilyen alacsony sráccal futok össze.
- Jó lenne, ha jobban megismernénk egymást – mondom alaposan átrágva mindent, ő pedig sugárzó arccal bólint.
- Rendben, akkor… holnap a könyvtárnál – kuncog, aztán int a kezével, majd a megszokott ruganyos lépteivel elindul. Én is lépek párat, de aztán visszanézek felé a vállam felett. Jóleső meglepettséget okoz a látvány, mert Troye is épp most fordul felém. Látom, hogy elneveti magát, és most én intek neki egyet búcsúzóul.
Miközben hazasétálok, azon töprengek, miért is gondolok még így is Harryre, hogy Troye fényévekkel normálisabb nála. Hirtelen már butaságnak – de még mennyire édes butaságnak – tűnik Harry graffitije, az el nem köszönése, és… minden. Nem tudom, hogyan csöppentem ilyen helyzetbe, de azért tetszik, hogy nem vagyok egyedül.

6 megjegyzés:

  1. VÁÁÁÁ
    MI LENNE, HA AZT AMI NEM VÁLTOZOTT EGYBEN FÖLTENNÉD?!
    NEM BÍROM
    KELL
    AKAROM
    MOST
    AZONNAL
    IGAZSÁG SZERINT A ZIALL IS ROHADTUL ÉRDEKEL.
    ZIALL SEHOL SINCS FRISS :(
    LARRY VAN.
    DE AMÚGY MIAZMÁR, HOGY HAZZ ELKÖSZÖNT. HÚZZON A FRANCBA MÁR, SZEGÉNY LOUISOM :'(
    AMÚGY TIPPEM SINCS, HOGY MIÉRT ÍROK TELJESEN NAGYBETŰVEL. BUT NO PROBLEM.
    GIRL, LEGYEN HAMAR FOLYTATÁS.
    MER' KÜLÖNBEN ZAKLATNI FOGLAK
    EZT MOST VEDD FENYEGETÉSNEK.

    OMG DE SZAR KOMMENTET ÍRTAM XD. DE LEGALÁBB ÍRTAM, PEDIG NEM SZOKTAM OLYAN NAGYON SEHOVA, SZÓVAL ÉRTÉKELD.
    NA
    SZERETEEET

    Apple xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaaaaj, annyira imadlak. :D
      Mi lenne, ha meglepnelek Titeket eggyel vasarnap, aztan egy hetre ra mar friss lenne? ;)
      Koszonom, nekem nagyon imadatos erzes volt olvasni ezt a hozzaszolasz. <3
      xxLiz

      Törlés
  2. Lepj meg imádom és nagyon várom a folytatást! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy lesz, holnap felteszek egyet, aztán a jövő héten teljesen friss résszel jelentkezek.💞💞💞
      xxLiz

      Törlés