2016. szeptember 16., péntek

4. Intenzív és lehengerlő, avagy a tökéletes első csók

Sziasztok!
Egyelőre semmi újjal nem tudok szolgálni, szóval egyszerűen jó olvasást. <3
Ölel titeket: Liz

☀☼☀

Eltelik két nap úgy, hogy Niallt úgy kerülöm, mint a pestisest. Anyával szerintem természetellenesen viselkedek, de neki mintha fel se tűnne. Egyszerre érzem magamat rémesen és csodálatosan. Persze mindez még a hétvége és az ellógott hétfő miatt van, amikor összefutottam Harryvel.
Most éppen hazafelé tartok a suliból. Gyalogolni szoktam, mert húsz perc, és ennyi időre pedig mindenképpen szükség van a friss levegőn. Az emeletes házak mellett sétálva egyre inkább átkozom magamat, amiért nem szálltam fel arra a nyamvadt buszra, mert fullasztó a hőség, ami azért meglepő ahhoz képest, hogy április van. Lefordulok egy kisebb utcára, amin át szoktam vágni, de nem vagyok felkészülve arra a látványra, ami fogad, így levegőért kapva megtorpanok.
Harry van előttem – és még két másik alak, de ők egyáltalán nem érdekelnek –, nyúlánk testét egy fekete kabátszerűség takarja, amin a már előbb említetett meleg miatt szörnyülködök is. Nem tudom, hogyan kéne viselkednem, de ő nem vesz észre. Lehajtom fejemet, és úgy döntök, nem fogom megzavarni, akármiben is tevékenykedik.
- Na és akkor meddig várjak? – Csattan fel az én göndör szépfiúm, és megrökönyödök, mennyire durva tud lenni az az édes bariton.
- Ne hisztizz már, Styles – mondja unottan az egyik, de alig látom, hogy néz ki, mert hát le van hajtva a fejem.
Nem fér a fejembe, miért van itt Harry, és miért ilyen durva a stílusa, de egy ösztön azt súgja, hogy ez nem is baj.
- Le akarok lépni, nem érted? Nem fogok két hónapnál többet itt tipró… - nem tudja befejezni a mondandóját, mert én szerencsétlen elbotlok, és hova máshová esnék, mint pontosan a csizmába bújtatott lábai elé?
- Sajnálom – motyogok fel se nézve. Szavaim nyomán mély csend támad, csak a kinti utcáról szűrődik be az elsuhanó autók zaja.
- Louis? – Kérdi meglepetten Harry, mire én nagy nehezen feltápászkodok, habár a méltóságom a földön maradt.
- Hát, nagyon úgy néz ki – vonok vállat a járda sötét betonját nézve. – Na, de jó volt összefutni, majd egyszer még találkozunk, elvégre nem búcsúztunk el a múltkor – hadarok, és ellépnék mellette, hogy egyenesen hazáig rohanjak, de nem enged. Beleharapok a számba.
- Bocs, de ezt félbehagyjuk – mondandóját nem hozzám, hanem a két idegenhez intézi.
- Ez csak neked rossz. Elvégre nem akarsz itt rostokolni, nem igaz? – Gúnyolódik valamelyikük, de háttal állok nekik, szóval nem tudom, melyik. Nem is lényeges, elvégre Harry már menni akar, tehát nem is számít ez az egész véletlen találkozás.
- Nem – morog Harry, és látom rajta, minden porcikája megfeszül.
A két srác nevetve kinyit egy ajtót, aztán el is tűnnek mögötte. Vagyis gondolom, mert csak a hangok alapján tudok levonni következtetéseket.
- Más dolgod van? – Kérdem tétován, mert kezdek feszengeni, és azt nem akarok az ő környezetében.
- Így is lehet mondani – nevet fel, majd elindul. – Na, nem jössz? – Kérdi visszapillantva rám válla felett.
- Hova? – Mosolyodok el hihetetlenül boldogan, ahogy felfogom, miattam hagyja itt azokat az alakokat.
- Miért, ha azt mondanám, füvet árulunk, itt maradsz?
- Mi? - Nyögök elkerekedett szemekkel, teljesen kétségbe esve, hogy talán tényleg igazat mond.
- Imádni való vagy, ahogy ledöbbensz - kacsint, és visszalépve hozzám átkarol. – Na, de sebaj, akkor az illegális dolgokat meghagyjuk a következő randinkra.
- Randi? - Tudom, annyira értelmesek a reakcióim, mintha egy pillangóval társalogna, de nem tehetek róla, olyan ez a srác, mint valami tornádó.
- Hát nem is temetésre hívlak - indul el, tőlem meg csak egy halk nevetésre telik. - Szóval mit mondasz, Louis? - Már megint úgy ejti ki a nevemet, ahogyan rajta kívül még soha nem tette senki se, és ez lehengerel.
- Azt, hogy egyik ajánlatodat se vagyok képes visszautasítani - motyogok.
- Egyiket se? Ezt jól az eszembe kell vésnem, mert emlékeztetni foglak, ha egyszer mégis megtennéd.
Egy fekete, csillogó motor előtt állunk meg, amitől rögtön szorongani kezdek. Elvégre soha nem ültem ilyenen, és abból, hogy Harry lazán nekitámaszkodik - de a kezemet még mindig fogja -, arra következtetek, ezzel fogunk menni oda, ahova csak akarja.
- Soha nem fogok nemet mondani neked, Harry - dacosan felemelem fejem, ahogy kiejtem ezeket a szavakat, amik nagy valószínűséggel egy hatalmas lavina elindítói, de ezért az érzésért cserébe, ami csak mellette fog el, nem nagy ár.
- Akkor csüccs fel erre a motorra és hagyd, hogy sodródj az árral - zöldjeit kékségeimbe fúrja, mire finom borzongás fog el.
- Azonnal - mondom halkan, hangomba mégis ezernyi kimondatlan dolog költözik. Többek között a félelem, az izgalom, és valami ismeretlen, amitől az egész testem lángol. Sőt, nem is lángol, hanem ég, mert akkor a lángok a fejem felett kavarogva, a lehető legmagasabbra nyúlva elérik Harryt, hogy őt is bevonják ebbe a tűzbe. Valahonnan sejtem, ő is így érzi magát.
Elfordítom a tekintetemet, és amíg felülök a motorra - ami tényleg motor, nem pedig egy azok közül a kis robogók közül - igyekszem nem gondolni arra, milyen rossz ötlet ez az egész.
- A táskádat add ide, beteszem hátra - nyújtja kezét, én pedig azonnal odaadom neki. A kis csomagtartóból kiemel két bukósisakot, a helyükre beteszi a táskámat, és már elém is ül.
- Hova megyünk, Harry? - Motyogok hihetetlen sebességű pulzussal, amit valószínűleg ő is érez, elvégre testünk teljesen összesimul.
- Shh - hátranyújtja nekem a bukósisakot, amit gondolkodás nélkül felveszek. - Csak sodródj, emlékszel?
Nem látja, de bólintok. A kezével megkeresik az enyémeket, hogy a derekára vezesse őket. Tétován fogom csak, de amint felbőg a motor, minden porcikámat az övéihez préselem, karjaim úgy csimpaszkodnak rá, mintha én lennék a lajhár, ő pedig a fa. Mély baritonján felnevet, aztán már el is indulunk. Az eszemmel ugyan tudom, hogy nem száguldunk, viszont mégis úgy érzem, hiszen a szél az arcomba csapva hátrafújja a hajamat, a testem pedig könnyű ellenállásba ütközik még így, Harry takarása mögül is.
- Kapaszkodj! - Kiabálja túl a motor és a süvítő szél zaját, aztán kiérve a főútra gázt ad a járműnek.
Gyorsan hagyjuk el a várost, már kint is vagyunk az autóúton, a szívem zakatol, a gyomrom kis csomóvá szűkül, a szavak, amik ott kavarognak a fejemben, nem jönnek ki a számom. Ezernyi kérdésem lenne Harryhez, amit minden bizonnyal fel is tennék, ha nem egy motoron száguldanánk. Amikor az út felfelé visz, mi pedig egy kis korlát mellett szabunk el, lehunyom a szemeimet. Nem akarom látni a meredek lejtőt magunk mellett, se az éles kanyarokat. Elég éreznem Harry forró testét, és hiába megyünk százzal - legalábbis én minimum annyinak érzem -, máris biztonságosnak tűnik minden.
Egyszer csak Harry lefékez, a menetszél eltűnik, így kinyitom a szememet. Az első, amit megpillantok, az egy lerobbant kisbusz, ami nem nyeri el tetszésemet, szóval tovább vizslatom a helyet, ahová jöttünk. Hamar megállapítom, hogy egy egyszerű bolt parkolójában állunk, a szomszéd kisváros közepén.
- Most eljátszanám, hogy rettenetesen örülök, de fogalmam sincs, miért pont itt vagyunk - jelentem ki, miközben lekászálódok a motorról.
- Édes vagy, amikor nem értesz valamit - somolyog követve a példámat, majd alapos döbbenetet okozva megfogja kezemet, méghozzá nem is akárhogyan, mert az ujjaink egymásba fonódnak.
- Te pedig állandóan lehengerlő és intenzív - motyogok óvatosan fogva kezét, kicsit úgy érezve magamat, mintha valami helytelen dolgot művelnék. Aggódok, hogy a kezem izzad, vagy túl erősen szorítom.
- Hogy lehet valaki intenzív? - Nevet, hüvelykujja pedig a kézfejemet cirógatja, ami úgy hat az idegeimre, mint a legerősebb nyugtató.
- Erre már neked kell rájönnöd - kuncogok vállat vonva, és egy ideig nem is beszélünk, hanem sétálunk az utcákon. Egyszerre kellemes és idegtépő, mert folyamatosan úgy érzem, mondanom kellene valamit, de igazából nincs mit.
- Lazulj el, Lou - kérlel halkan Harry, és megtorpan egy üzlet előtt, aminek a kirakatát pont eltakarja előlem.
- Ennyire nyilvánvaló, mennyire feszengek? Tudod, nem andalogtam még senkivel és...
- Louis! - Nevet félbeszakítva. - Csak nyugi - megsimogatja arcomat, én pedig felsóhajtok, amivel úgy érzem, kiengedem magamból az egész életem során felhalmozódott feszültséget.
- Bocs - mormogok. - Igyekszem ám.
Nem válaszol, csupán somolyogva megcsóválja fejét, majd behúz maga után a boltba, aminek a kilétéről pontosan annyit tudok, mint az elnökről. A közös pont az, hogy mindkettő van. Semmi több.
Így aztán nem valami kellemes, amikor Harry eltakarja tenyerével mindkét szememet, nehogy lássak valamit.
- Sziasztok - hallok egy hangot, ami valószínűleg egy idős férfihoz tartozik -, segíthetek valamiben?
- Nem, csak nézelődünk - válaszol Harry, mire felhorkanok, mert én nem látok az égvilágon semmit, hála neki. - Mit gondolsz, hova hoztalak? - Duruzsol fülembe, így hát nem csoda, hogy minden létező pihe égnek áll a nyakamon.
- Mondjuk egy autóalkatrészeshez? - Tippelek, mert semmi ötletem, de a motor miatt ez talán helyes lesz.
- Hm, nem - hallom a hangján, hogy vigyorog. - Segítsek?
- Nem lenne rossz - motyogok keresztbe fonva a kezemet mellkasom előtt, mert nem igazán mulattat ez a helyzet.
- Mi lenne, ha azt mondanám, imádok alkotni, te pedig megihlettél? - Szavait lágy puszi kíséri, ami a nyakamon landol. Elakad a lélegzetem, agyam kiürül, és hirtelen nem is tudom, mit felelhetnék. Ennél közelebbi kapcsolatom senkivel se volt a családtagjaimon kívül, és azért az elég gáz, hogy csak egy szűzies pusziról van szó.
- Nem jutnék szóhoz - felelem kisvártatva, csakis az igazat mondva.
- Feltűnt - bőrömbe mosolyog, kezét óvatosan leemeli arcom elől, mire fellélegzek. Körbenézve döbbenten tapasztalom, nem viccelt az alkotással, mert egy olyan helyre hozott, ahol vannak vásznak, ecsetek, meg ki tudja, mik.
- Oké, kezdem azt hinni, több meglepetést tartogatsz, mint egy rég elfeledett kincsesláda.
- És ez jó vagy rossz? - Érdeklődik ellépve mögülem, majd karon ragadva célirányosan hátrahúz az egyik rejtett kis polchoz, amiből arra következtetek, nem először van itt. Oké, miért járna itt először? Akkor nem hozott volna egyenesen ide, ha csak most fedezné fel a környéket.
- Majd meglátjuk - adok diplomatikus választ, amivel úgy tűnik, megelégszik, mert a rádióból szóló zenét dúdolgatva válogat a flakonok között. Fogalmam sincs, mik vesznek körül, de azért alaposan szemügyre veszek mindent, hallgatva Harry mély, megnyugtató hangját. Szívem szerint megkérném, hogy ne fogja vissza magát, énekeljen, mert hallani akarom, de nem lenne okos ötlet, és a végén talán itt hagyna, én pedig kitalálhatnám, hogy jutok haza. Szóval szavak nélkül elvagyunk, amiben egyedül az a furcsa, hogy nem akarom kitölteni üres fecsegéssel a csendet.
- Megvagyok - egyenesedik fel, már amennyire lehetséges így, hogy legalább tíz doboz valamit ölel át.
- Segítsek? - Ajánlkozok neki, ugyanis elég nehezen hiszem el, hogy sikerül épségben eljuttatnia mind magát, mind a cuccokat a pénztárhoz.
- Megoldom, és különben sem akarom, hogy lásd egyelőre, mik ezek - mondja vidáman, majd mielőtt mindent letenne a kassza elé a pultra, rám kacsint.
Kitör belőlem a nevetés, de szólok neki, hogy kint megvárom. Leülök egy padra, élvezem a napsütést, és azon agyalok, milyen könnyű jól éreznem magamat ezzel az oltári pasival.
Harry néhány perc múlva, kezében egy tömött nejlontáskával kisétál. Felkelve bevárom, aztán együtt indulunk el a motorhoz. Zavarodottan figyelem, ahogy hátra teszi a vásárolt holmikat, majd felpattan a járműre.
- Máris megyünk?
- Hát mivel csak ezekért jöttünk - bólint megpaskolva maga mögött az ülést, ami biztos jel arra, hogy szálljak fel. Eleget teszek néma kérésének, hozzásimulok a hátához, és várom, hogy induljunk, miközben azon kattogok, hogy vajon átverés-e ez az egész randizás. Elvégre simán meglehet, hogy csak hülyít és csak velem együtt intézte el a bevásárlást, nem?
- Ne gondolj túl semmit - hallom meg a motor felbőgésével egy időben Harry hangját -, nem ez volt a fő úticélunk.
Megnyugodva bólintok, szorosan átölelem derekát, miközben teszünk egy éles kanyart, hogy ugyanarra menjünk, mint ahonnan jöttünk.
Egy fél óra múlva visszaérünk a városba, Harry pedig nem ad magyarázatot, amikor egy, a sulimhoz közel lévő kis boltnál állunk le. Elhúz a bűzölgő kukák mellett, besétálunk a raktárépület mögé. Harry a fal mellett egy elégedett mosollyal az arcán megáll, ledobja a műanyagzacskót, aminek a tartalma zörög és csörömpöl, de nagyon úgy fest, ez nem lényeges, mert ő - velem ellentétben - még csak le sem pillant.
- Ne mondd, hogy itt randizunk - annál a szónál, ami az elején olyan nagy örömet okozott, idézőjeleket rajzolok az ujjaimmal a levegőbe.
- Ne légy ennyire szkeptikus, vagy felkenlek a falra és halálra csókolom azt a szép metszésű szád - mormog, mire fülig vörösödök, és természetesen egy hang se jön ki a torkomon. - Na, akkor ezt megbeszéltük - vigyorodik el önelégülten, aztán lehajol és kivesz a táskából egy fekete flakont, majd felrázza. Csak akkor esik le, mit is vett, amikor a kupak lepattintása után a falra fújja a festéket.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? - Hangom magasan cseng, ami ebben a helyzetben talán megengedett.
- Annyira komolyan gondolom, mint amennyire meg akarlak csókolni - mondja szórakozottan, aztán hátsó zsebébe dugja a festékszórót, majd szinte semmi perc alatt átszeli a kettőnk között lévő távolságot. Szívem hevesen ver, ő pedig látszólag teljes nyugodtsággal a falnak támasztja mindkét tenyerét, amivel a karjai csapdájába zár engem.
- És most meg is teszed? - Motyogok teljesen a falhoz simulva, mert hát miért tudnám befogni és nem elrontani a pillanatot? Harry úgy látszik, meg se hall, kezei máris a csípőmbe markolnak. Azok a gyönyörű, mohazöld szemei most vágytól sötétlenek, ajkait pedig egy halk nyögés hagyja el, amikor végre magához húz, hogy ne a falnál lapuljak. Engedem neki magamat, a kezeim automatikusan a nyakára kulcsolódnak. Finom borzongás fut végig a gerincem mentém, ahogy a hüvelykujja hozzáér a bőrömhöz, majd felcsúsztatja a tenyerét egészen a hátam közepéig.
- Meg - leheli, habár már fogalmam sincs, mire válaszol, de talán nem is lényeges, mert a következő pillanatban Harry tökéletes ajkai rátapadnak az enyémekre. Soha nem csináltam ilyet, de valahogy érzem, mennyire visszafogja magát. Szája épphogy hozzáér az enyémhez, amit kevésnek érzek, így tétován ugyan, de mégiscsak megpuszilom az alsó ajkát. Élvezem azt a finom borzongást, amit kiváltok Harryből, aki most viszonozza a puszimat. Folyamatosan apró szájra puszikkal ostromol, amitől úgy érzem, hogy a mennyekben vagyok. A hajában turkálok, míg a gyomromban vagy száz képzeletbeli pillangót vélek érezni, és az egész annyira tökéletes, hogy legszívesebben örökké így maradnék. Harry elhúzza egy kicsit a fejét, mire a szempilláim megrebegnek, és csak most tűnik fel, hogy egész eddig csukva tartottam a szemeimet. Eltűnik puha szája, amit nem bírok elviselni, így lábujjhegyre állva most én kezdeményezek csókot, és beleadok mindent, annak ellenére is, hogy annyi tapasztalatom van, mint amennyi most történik Harryvel. Úgy tűnik, őt ez egyáltalán nem zavarja, mert ha lehet, még szorosabban ölel magához, szája pedig újult erővel támad, de most teljesen máshogy. Nyelve ajkaimat cirógatja, hol puhán, hol incselkedően. Egyszer csak nem bírom tovább, felsóhajtok, ő pedig azonnal behatol forró nyelvével a számba, hogy táncba hívja az enyémet. Tétován meg-megnyalom őt, de többnyire csak remegve élvezem, ahogy ő fedezi fel a számat. Istenien csinálja, és annyira kába vagyok, amikor elhúzódik, hogy különösebben el se gondolkodok azon, milyen gyakorlottnak kell lennie ehhez a technikához. A csóktól felduzzadt, meggypiros szája mosolyra húzódik, ahogy finoman visszadönti a falhoz a bábként mozgatható testemet, amit nem tudok mire vélni, de hagyom magamat. Jelenleg bármit megtehetne velem, a lábai előtt hevernék varázslatos kábulatomban.
- Gyönyörű vagy - suttog olyan áhítattal a hangjában, amitől elpirulok, de most nem amiatt az általános zavar miatt, amit gyakran érzek. Ez teljesen más, ez intenzív és csakis ő tudja kiváltani belőlem.
- Köszönöm - hebegek, mert többre nem vagyok képes.
Kuncogva kapok egy utolsó, leheletnyi puszit, aztán ellép tőlem.
- Maradj ott, kérlek.
Azzal lehajol, kiveszi az összes festékszórót, és mielőtt összeszedhetném magamat annyira, hogy válaszolni tudjak, egy jókora vonalat rajzol az egyikkel a falra. Ismét visszatér belém a feszültség, de ahogy néz - miközben tőlem úgy másfél méterre alkot valami illegálist -, majdnem el is feledteti velem, mit művel.

2 megjegyzés:

  1. Bár már olvastam, és talán komiztam is az előző oldalra, a csodálatossága miatt megérdemel egy - sajnos ilyen rövid, de tömör - kommentet : <3 <3 <3

    VálaszTörlés