2016. szeptember 1., csütörtök

2. Zöld szemek, csábító mosoly

Sziasztok!
Köszönöm a bizalmatokat, és a csodás kommenteket, fantasztikusak vagytok. <3
(Azok, akik olvasták már, nyugodtan átugorhatják, mert még mindig ugyanaz minden.)
Ölel titeket: Liz

☀☼☀

Niall sehol, én meg azt se tudom, hol vagyok. Lehetne rosszabb is, de akármennyire pozitívan próbálok gondolkodni, nem látok sok jót ebben a helyzetben.
- Persze, szerinte szükségem van arra, hogy emberek között és ne a négy fal között legyek – dohogok leülve egy kerti székre, messze mindenkitől. – Erre itt hagy, de azt se tudom, hol van az az itt! Szép kis barát!
- Ugye tudod, ha magadba beszélsz, hülyének néznek? – Hallok egy ismerős, önelégült hangot.
- Mindegy mit teszek, ha csak te vagy az – legyintek, és eszem ágában sincs megfordulni, hogy szembetaláljam magamat Zayn minden bizonnyal gúnyos vigyorával.
- Igaz, a szememben már menthetetlen vagy – nevet halkan, én meg eltökélten számba harapok, nehogy válaszoljak neki. – De hé, mindenki az a maga módján. Vagy tévedek? – Kérdi hirtelen normálisra váltva, ami annyira ledöbbent, hogy vállam felett hátrapillantok az ajtót támasztó feketeségre, akin nincs más, csak egy térdig érő fürdőnadrág.
- Nem tévedsz – dünnyögök testemmel is felé fordulva, habár gyanakszom, hogy van valami hátsó szándéka -, elvégre te is menthetetlen tuskó vagy.
- Délelőtt találkoztunk először – húzza el száját kissé túldramatizálva a dolgot. Fura, de most szimpatikusnak tűnik.
- És?
- Mondjuk, ne tegyél úgy, mintha ismernél?! – Csattan fel, majd nagyot sóhajt, és sok-sok bocsánatot mormol egymás után, így csak felvont szemöldökkel, kissé értetlenül várom, mi lesz a következő baromság, ami elhagyja száját. – Izé – túr hajába – én csak haverkodni jöttem, vagy mi. Ne ülj egyedül.
- Ugye tudod, hogy ez elég nevetséges mondat volt? – Mosolyodok el.
- Tudod, mi a nevetséges? – Kérdez vissza kifejezéstelen arccal, én meg csak vállat vonok, mert tökmindegy, mit válaszolok, így is, úgy is megtudom. – Az, drága Leslie, hogy Niallnek kellett pitiznie azért, hogy legyek veled kedves.
Hirtelen nem tudok megszólalni, elnyílik szám, és érzem, szemeimet akaratlanul is oda nem illő, apró könnycseppek nehezítik el. Szavai tőrként hatolnak szívembe, mert én buta, pár percig normálisnak mertem magamat érezni, és beszélgettem valakivel, aki – mint kiderült – csak egy felszínes barom. Nagy nehezen megemberelem magam, a képzeletbeli, igencsak domborodó szőnyegem alá söpröm új sérelmem, és félrenézek, hogy kipislogjam gyengeségem jeleit kék szemeimből.
Felnevetek, mintha nem bántott volna meg.
Rámosolygok, mintha lenne tapasztalatom a hozzá hasonlókhoz, habár egy kezemen meg tudom számolni, hányszor elegyedtem szóba olyan emberrel, mint ő.
- Zack, nincs szükségem se a szöszi szánalmára, se a te nagyképűségedre – válaszolok ugyan egy kis fáziskéséssel, de leküzdve a megbántott kissrácot magamban –, úgyhogy szerintem odabent tágasabb – mutatok a csupa üveg teraszajtóra.
Legnagyobb meglepetésemre nem javít ki, hogy ez a mondás valójában nem így van, és nem vág vissza, csak hajába túr, majd megrázva fejét felnevet. Egy pillanatra abbahagyja, csakhogy néhány hitetlenkedő pillantással ajándékozhasson meg, majd folytatja.
- Tudod, azt hittem, hogy sírva, vagy minimum szó nélkül rohansz el, ha ezt elmondom – szólal meg végre, mikor már erősen azon gondolkodok, hogy ideje lenne lelépnem, méghozzá találomra jobbra, mert még mindig nem tudom, hol is tartózkodok pontosan.
- Csalódnod kellett? – Kérdezek vissza.
- Maximum kellemesen – kacsint. – Na, gyere be, mégse vagy olyan gáz, mint amilyennek Niall beállított – mondja vidáman.
Mérlegelem a dolgot, mert ha bemegyek, ugyan meg kell magamat játszanom, de legalább nem leszek egyedül. Ha nem követem, akkor igazából marad minden úgy, ahogy eddig volt.
- Niall a legtöbbször azt se tudja, mit mond, ha nem tűnt volna fel – legyintek, majd felkelek, és besétálok előtte.
Nem is kérdés, mit választok.

Alig negyed óra múlva Zayn viselkedése pont az ellentéte, az eddiginek. Hirtelen úgy kezel, mintha ezer éves barátok lennénk, de túlságosan jó csak ellenni vele, Niallel, meg még pár emberrel. Annak ellenére, hogy alapból soha nem hallgatnék ilyen semmilyen tucatzenét - mert szerintem erre nincsen jobb kifejezés -, főleg nem ilyen hangosan, és hogy valójában nem találok természetesen Niallen, meg talán Zaynen kívül egy szimpatikus személyiséget sem a szobában, jól érzem magam - azt hiszem. Az egyik fotelben ülök félig lecsúszva, és jelenleg csak bámulok ki a fejemből, mert többnyire a többiek is azt teszik. Velem szemben Zayn és Niall osztoznak a kanapén, habár szerintem bőven elég lenne nekik egy szék, ugyanis szőke barátom teljesen Zaynhez simul, az se okozna neki gondot, ha az ölében lenne csak hely. A jobbomon Nick és Troy meg egy csaj, akinek azt hiszem Rachel a neve, a szőnyegen hevernek, és kábé azóta cigiznek - a szag alapján pedig biztos, hogy nem rendeset szívnak -, mióta bejöttem.
- Min kattogsz, Lou?
- Ennyire látszik? - Túrok hajamba, csakhogy csináljak valamit, közben pedig Niallre pillantok.
- Könnyen kiismerhető vagy - nevet fel bólintva.
- Vitatkozok, mert engem nagyon meglepett - vág közbe Zayn. - Soha nem gondoltam volna, hogy jófej vagy.
- Kösz a bizalmat - mormogok.
- Én sem gondoltam - beszél halkan Niall Zaynnek, ami valahogyan rosszul érint, mert túl gondterhelten mondja ezt.
- Nagyon kis vicces vagy - forgatja meg szemeit Zayn, és a mellette ülő szőke tincseibe túr, majd fölé hajol, és megcsókolja.
Zavarba hoz, hogy ilyet látok, főleg, mert két srác teszi ezt, és tudom, nem kéne őket ilyen nyíltam bámulnom, de tekintetem egyszerűen rajtuk maradt. Figyelem, ahogy Niall összegörnyed, hogy Zayn könnyebben fölé hajolhasson, és nem szakadnak el egymástól, látszólag teljesen el vannak feledkezve arról, hogy nem egyedül vannak. Furcsa, de egyáltalán nem taszít, hogy azonos a nemük, sőt, ezernyi kérdésem lenne Nialltől, amit valószínűleg fel is fogok tenni neki, ha egyedül leszünk.
- Jézusom, miért van itt megint ennyi ember? - Megrezzenek a mély, rekedtes hangra, és rögtön abba az irányba fordulok, ahonnan hallom. - Azon már meg se lepődök, hogy kicsit se zavar titeket, ha kukkolnak, na de...
- Fogd be! - Mordul rá Zayn a nekem háttal álló srácra, aki utóbbi mondatával minden bizonnyal rám célzott az imént.
- Nem kukkolok én senkit, nem tehetek róla, hogy egymásnak estek! - Mormogok orrom alatt, de arcom lángol, mert nagyon is jól tudom, hogy az idegennek igaza van.
- Nyugi Lou - kel fel Niall, majd felém lép, de közben azért igazgatja magán a Zayn által kicsit szanaszét álló ruháit.
- Nyugodt vagyok, de kikérem magamnak, nem leselkedtem - sóhajtok megrázva fejemet, ő meg csak felnevet, mert nagyon jól tudja, hogy hazudok.
- Aki ennyire tagad valamit, az általában nem az igazat akarja elhitetni - beszél ismét az idegen a mély baritonján, amitől kiráz a hideg.
Nem válaszolok, inkább tüntetőleges hallgatásba burkolózva hallgatom, amint ő és Zayn megbeszélnek valamit. Aztán amikor végre megfordul, és szembe nézek a mohazöld íriszeivel, szívem félrever. Normális reakció ez?
- Örülök a találkozásnak - villant rám egy jókedélyű, féloldalas mosolyt, és már tudom, hogy nagy bajba vagyok, mert ezt a mosolyt még napokig látni fogom, annyira az emlékezetembe vésődött.
- Mész is? - Kérdi Niall, de szeme sarkából engem figyel, méghozzá furcsán elszánt, már-már kihívó arckifejezéssel.
- Valahogy nem rajongok a naponta megtartott füvezős találkáitokhoz, szóval, ja – túr hosszú tincsei közé, amik ugyan csak hullámosak, biztos vagyok benne, hogy minél rövidebb, annál göndörebbek.
- Attól még, hogy ők – biccent Zayn kicsit sértetten a szőnyeg felé – szívnak, mi hárman teljesen józanok, épelméjűek és tökéletesek vagyunk – vigyorog úgy, mint egy kisgyerek, aki épp megkapta azt a játékot, ami után már hetek óta ácsingózik. Niall felkuncog Zayn beszólásán, és én is kacagok pár sort, mire Zayn tekintete rám villan, és már tudom, a legkevésbé sem rám gondolt utolsó szavával. Feszülten figyelem, ahogy kinyitja száját, majd kiejt rajta ugyan csak két szót, de ezzel ismét olyan rosszul érzem magamat, mint mikor még odakint voltunk.
- Kivétel ő.
- Zayn! – Időm sincs felháborodni, Niall serperc alatt megteszi helyettem, amiért rettenetesen hálás vagyok, hogy ilyen jó barátom, de csak rádöbbent arra, még megvédeni se tudom magamat.
- Nyugi – motyogok rávillantva a szöszire egy apró mosolyt, ami azt hiszem, inkább sikeredett sivár fintornak, de sebaj.
- Nem, nem nyugi – dohog felpattanva, arca pedig olyan vörös, mint a láva. – Bocs srácok, de Zaynnek és nekem sürgős megbeszélnivalónk van – dühös szavait csak a feketeségnek intézi, aki viszont a füle botját se mozdítja, csak zavartan nézi Niallt, és biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, meghülyült.
- Miért? – Értetlenkedik Zayn, és szemem sarkából látom, hogy a göndör hajú, angyalarcú idegen jót vidulva ezen nem bír visszafojtani egy jókedvű mosolyt.
- Csak mert… - Niall elgondolkodik, aztán egy frusztrált sóhajt hallatva legyint, és lehuppan oda, ahol eddig is ült – egy idióta barom vagy, de ezt eddig is tudta mindenki, úgyhogy hagyjuk.
- Én is imádlak – rázza meg fejét Zayn morcosan, de alig pár másodperc múlva tök érdektelenül hunyja le szemeit. Niall egy kicsit még nézi őt, aztán furán csalódott arccal ő is megcsóválja fejét.
- Ugye, mennyit bírnak drámázni? – Sóhajt lehuppanva mellém az idegen szépség, én meg csak pislogok rá teljesen döbbenten, és nem is tudom eldönteni, melyik sokkol jobban. Az, hogy magamba szépségnek neveztem, vagy, hogy izmos combja enyémhez simul, ahogy a fotel keskeny karfájáról lecsúszott lába. Egyértelműen az utóbbi, mert az elsőn nem kell sokat merengeni, egyszerűen csak igaza van a furán működő agyamnak, hogy ő bizony szép.
- Nem tudom – vonok vállat, mikor egyre kényelmetlenebb a kettőnk között lévő csend.
- Hogyhogy nem? Állandóan ezt csinálják, pedig nem is ismerem őket régóta – morfondírozik a megint civódó párost figyelve.
- Én csak Niallt ismerem régóta, igazából ma találkoztam először Zaynnel – válaszolok halkan, mert többre nem vagyok képes a közvetlen közelsége miatt.
- Én kábé két hete – vágja rá bölcsen válaszolva, hogy nem kérdez rá, miért nem tudtam eddig róluk. – Mindkettőjüket. Na de térjünk rá valami fontosabbra – túr hajába laza mozdulattal, és arcán két kis gödröcske jelenik meg, ahogy fogatvillantó mosollyal pillant le rám azokkal a csodálatos, zöld szemekkel. Úgy érzem, elalélok, pedig csak rám néz. Egyelőre nincs kedvem, és nem is akarok foglalkozni a fejemben egyre csak sokasodó miértekkel, így viszonozva mosolyát egy ajtó mögé zárom kérdéseimet, nehogy bezavarjanak.
- Mint például? – Kérdezek vissza elveszve zöldjeiben.
- Hogy én miért nem láttalak téged mondjuk már a második itt töltött napomon – kacsint pimaszul.
- Talán csak elbújtam a kertben – nevetek fel halkan, eléggé zavartan, hogy így viselkedik velem. Mindenem bizsereg az új, különleges izgalomtól, ami megtölti testemet.
- Szóval te is a füves társasághoz tartozol? – Biccenti oldalra a fejét, szemei pedig most már inkább vizslatóak, mintsem játékosak, amit meg is értek azt hiszem, ha a témát nézzük.
- Nem igazán – felelem halkan, de nem kérdezek vissza, hogy ő hova vajon tartozik, mert fehér bőrét eltakaró tetoválásai miatt egyelőre nem is akarom tudni. Lehet, hogy ez csak előítéletesség, vagy egy megérzés, de bármelyik is legyen, előbb-utóbb úgyis meg fogom tudni, ha követem Niall „mozduljak ki otthonról” programját.
- Hát? Kihez, mihez tartozol? – Visszatér hangjába minden, amivel könnyedén rabul ejt, és megbabonáz.
- A magam ura vagyok – kacsintok elkapva mézesmadzagját, mert őelőtte úgy érzem, nem kell megjátszanom magamat. Ezek a szavak nem erőltetett sablonszövegek, hanem tényleg én vagyok, méghozzá egy olyan énem, aminek még csak a létezéséről sem tudtam idáig.
- Ez király, de lenne egy-két ötletem, hogy megbontsam a függetlenségedet – mosolyog teljesen összezavarva bájos mosolyával, bódító illatával, üres, mégis sokat takaró ígéreteivel; vagyis igazából mindenével.
- Hé, azt hittem, legalább bemutathatlak titeket egymásnak, mielőtt ennyire felizzítjátok a levegőt – alig hezitálok, mit válaszoljak, Niall mégis közbevág szokásos, harsány stílusával, mintha nem az imént veszekedett volna végig minimum egy órát a párjával.
- Mi nem is… - tagadok egyből, de a még mindig karfámon trónoló idegen felnevet, és ezzel belém is fojt minden szót, amit még mondani készültem.
- Helyes – vigyorodik el Niall, és tapsol kettőt, amit akkor szokott, ha különösen izgatott, amit jelen helyzetben ugyan nem tudok mire vélni, mégse morfondírozok el rajta különösebben. Élvezem a társaságot anélkül, hogy Zayn elrontaná a hangulatot valamilyen felesleges beszólással.
- Bemutathatod nekem a kis szószátyárt, mert erre nem tértünk ki – a zöld szemek ismételten rabul ejtenek, csak egy apró biccentésre futja. Az se zavarja meg ezt a pillanatot, hogy Zayn azt dünnyögi – mert ami késik, az nem múlik –, mindjárt felgyullad a ház, mert lassan rájövök, csak szeret a középpontban lenni, és nem éri meg mindig bosszankodni miatta.
- Nos, a te szószátyárodat – Niall hatásszünetet tart, közben pedig rám kacsint, mire csak megforgatom szemeimet, mert annyira elcsépelten adja elő magát, hogy az félelmetes – Louis-nak hívják.
- Örülök a találkozásnak, Louis – úgy ejti ki a nevemet, ahogy soha senki más, ettől pedig forróság önti el az arcomat. A válaszom csak zavart kis integetés-féle, és még a tekintetét is kerülöm. Ugyanazt mondta, mint nemrég, de most, hogy a nevemen szólított, sokkal személyesebb, mintha nem csak egy bájcsevegést folytatnánk.
- Kicsit félénk, de néha tud vad lenni, és iszik bubis vizet is – kacag Niall, mire én rámordulok, hogy hagyja ezt abba, de persze nem kapok választ Megtudom, hogy az idegennek van neve, méghozzá egyszerű, mégis különleges és hozzáillő: Harry.
Miután megtudom a nevét, Felix és Rachel elmennek, ami kellően el is veszi a dolog varázsát Harryvel. Egy órácskát hallgatom, ahogy Niall évődik – talán burkoltan veszekszik – Zaynnel, és nem is szólunk egymáshoz Harryvel, ami miatt kezdem azt hinni, az előbbieket csak képzeltem. Na jó, inkább csak azt, hogy ennyire lehengerlő volt minden pillanat, amit ellopott az estémből, ami valljuk be, nélküle erősen eseménytelen, kicsit talán lehangoló is lenne.
- Louis, neked hányra kellene hazamenned? – Szól Niall, én meg számba harapva elgondolkodok, mert hirtelen nem is tudom, anya mikor ér haza, vagy, hogy nekem van valami kötelességem azon kívül, hogy Harry hallgatagságán agyaljak.
- A’sszem, négyre – motyogok –, de nem csak kellene – pillantok az órára, ami bizony kíméletlenül jelzi, mennyire elszaladt az idő.
- Mi? Ne mondd, hogy el kell mennetek kábé most! – Grimaszol Zayn hol Niallre, hol rám pislogva, méghozzá igencsak szenvedő képpel.
- Sajnálom – von vállat egy apró mosoly kíséretében Niall –, de ha akarod, visszajöhetek.
- Nem akarlak fárasztani, ráér, ha holnap találkozunk – legyint Zayn, ami tudom, hogy bántja Niallt, de nem felel, hanem felkelve felém fordul.
- Mehetünk? – Kérdi. Nem tudom, miért, de Harryre pillantok, aki a telefonjába van feledkezve. Szerintem azt se tudja, mi van körülötte, olyan koncentrált fejjel pötyög valamit.
- Aha.
Már az ajtóban vagyunk, amikor lépteket hallok meg magunk mögül, így kíváncsian megfordulok. Szerintem még a szívem is kihagy egy-két ütemet, amikor tudatosul bennem, hogy Harry az. Hogyan lehet az, hogy ma ismertem meg, alig beszéltünk fél órát, de ilyen reakciókat vált ki belőlem?
- Hé, képes lettél volna búcsú nélkül elmenni? – Vonja fel egyik szemöldökét.
- Úgy néz ki? – Számba harapok keresztbe fonva karjaimat mellkasom előtt, talán kicsit kihívóan, de ez nem tud érdekelni. Azt akarom elérni, hogy ő is rám gondoljon majd a nap hátralévő részében, mert én egész biztos ezt fogom tenni.
- Sajnos, nagyon is. De tudod mit? Ne köszönjünk el, és akkor biztosan látjuk egymást – ül ki arcára ismét az a mosoly, amivel azt hiszem, nálam bármit e tud érni.
- Rendben, akkor hát direkt nem akartam búcsúzkodni – kuncogok fel, majd kisétálok Niall után. Nehezen tudom megállni, hogy ne forduljak meg, és vessek egy pillantást Harryre, hogy vajon engem néz-e, vagy már be is ment a házba.

Szerencsére anya előtt érünk haza, így nem kell magyarázkodnom neki, milyen programom lett hirtelen, mert ő is tudja, soha nem szoktam kimozdulni, így egész biztos, alapos kikérdezés vár majd rám, ha legközelebb elmegyek. A kocsiban egy szót se szóltunk egymáshoz Niallel, de úgy néz ki, ő nem elégszik meg azzal, hogy majd látjuk egymást, hanem egészen a szobámig követ. Nem tudom egyelőre, hogy ez idegesítő, vagy kedvező, és kikérdezhetem mindenről, mert rohadtul össze vagyok zavarodva.
- Maradni akarsz? – Nézek rá lehuppanva az ágyamra, és megpaskolom magam mellett az egyszerű, fehér takarót jelezve, hogy ő is leülhet.
- Még szép! – Vágja rá azonnal, ám ahelyett, hogy simán helyet foglalna, elnyúlik mellettem. – Előbb te segítesz nekem, aztán beszélhetünk a te szar helyzetedről – könyököl fel.
- Niall! – Háborodok fel, mert eddig nem hallottam ennyire... közönségesnek és önzőnek.
- Mondd – kuncog, mintha tudná, mi jutott eszembe az imént, és én éppen ezért inkább tagadólag megrázom a fejemet.
- Csak túlreagálom – motyogok felhúzva magam elé lábaimat, hogy kicsit kényelmesebben üljek, ha már Niall elfoglalja az egész ágyat.
- Jól vagy? – Kérdi teljesen váratlanul kedvesen, törődően, így én nem is tudok másképp reagálni, mint egy megszeppent, de meghatódott bólintással. Hihetetlen jó érzés, hogy törődik velem, még akkor is, ha ezt nem sokszor hozta a tudomásomra az elmúlt időszakban. – Akkor jó. Nagyon örülök, hogy tetszett ez a mai nap – teszi hozzá vidáman.
- Tényleg nem volt rossz – értek egyet vele halkan.
- Láttam! – Nevet fel. – Az nem kifejezés, hogy jól elvoltál Harryvel.
- Ó… igen – pirulok el, ahogy az intenzív, zöld íriszekre és a mély, dallamos hangra gondolok. – Niall, én… lehetséges, hogy vonzódok a saját nememhez? – Kérdem halkan, mert ez annyira természetellenes, mégis logikus gondolat, hogy muszáj megkérdeznem tőle. Szívem a torkomban dobog, mert soha nem is sejtettem, hogy nekem ilyeneken kell majd gondolkodnom. Mindig úgy hittem, hogy majd lesz egy lány, de úgy néz ki, nem olyan biztos ez.
- Miért ne lehetne? – Hangja megnyugtató, így összeszedem magam annyira, hogy rá tudjak nézni.
- Hát, nem tudom – motyogok. – Harry olyan… szép volt – hebegek tovább, és jobb híján a takaró finom szövetét morzsolgatom ujjaim között.
- Azért ezt ne mondd neki, jó? – Kuncog.
- Nem is tenném – dünnyögök.
Mást képtelen vagyok mondani, vagy akár kérdezni, de tudom, miután Niall elmegy, csak azon fogok tudni kattogni, vajon tényleg tetszik-e nekem Harry, méghozzá úgy. És ha igen, az milyen sokkoló, mert hát mégiscsak mindketten pasiból vagyunk.
- Niall, szerinted Harrynek én is ugyanúgy voltam, mint én vele?
- Louis, szedd össze magad, csak én hallak, és elég nehéz kibogarászni, mit akarsz – kuncog. – De szerintem nem, ő nem annak a típusnak tűnik nekem.
- Hát?
- Mint Zayn.
- Zayn egyszerűen tahó – fintorodok el. – Harry nem tűnt annak.
Farkasszemet nézek vele, mert én nem tudok többet mondani, de tudom, ő akar valamit. Pislogás nélkül, makacsul próbálok rá hatni, mire ő egy nagy sóhajjal megadja magát.
- Ameddig nem szeretsz bele, nem is fog annak tűnni – mondja halkan.
Elkerekedett szemekkel meredek rá, és rögtön leesik, miért vágott olyan fura arcot, miközben Zaynnel beszélt, veszekedett, vagy akármi. Nagyon is tisztában van azzal, hogy ő a feketeségnek csak egy múló szerelem – illetve még az sem.
- Annyira sajnálom, Niall – motyogok megölelve legjobb barátomat, ő meg kivételesen nem húzódik el, hanem hagyja, hogy támogassam, és visszaölel.
- Olyan naiv vagyok, annyira akarom, hogy megváltozzon, vagy legalább rájöjjön, hogy milyen fontos nekem – motyog.
- Én azért reménykedek veled, jó? Nem lehet, hogy ilyen vak legyen – mosolygok kedvesen.
- Kösz, Louis – nevet fel keserűen, és hajába túrva elhúzódik tőlem, majd felkel, és mintha menekülni akarna, az ajtó felé pillant. – Én inkább azért drukkolok neked, hogy ne járj így Harryvel – tereli ismét rám a beszélgetést.
- Sehogy se járok vele, ne butáskodj – nevetgélek, mert maga a gondolat is észbontó, hogy én és Harry. Na jó, az is hihetetlen, hogy én és valaki mindenféle körítés nélkül.
- Majd meglátjuk – vigyorog. – Viszont nekem most mennem kell, holnap reggel beugrok érted, oké?
- Ó… oké – nyögök meglepetten, mert ilyet régen hallottam tőle.
Semmi perc alatt elviharzik, és én tudom, hogy minden bizonnyal valami bántja, mégse megyek utána, mert annyira el vagyok foglalva a mai nap eseményeivel.
Először Niall, aztán Zayn, majd ő – Harry. Előbbivel persze ezelőtt is szoros kapcsolatom volt, de most, azt hiszem, megint kezdünk ugyanolyan jóba lenni, mint amikor nem voltak titkai, mert mint ahogy kiderült, nem is egy dolgot tartott meg magának. Na és a másik kettő? Zaynnek akármilyen rémes modora van, szimpatikus. Harrytől pedig a lélegzetem is eláll, úgyhogy ezt nem ragozom tovább.
Bugyuta vigyorral húzom ölembe a laptopomat, és állok neki írni, de kivételesen nem tele keserűséggel, hanem az egész lényemet megtöltő reménnyel, hogy egyszer velem is olyan meseszerűen tökéletes események fognak megtörténni, mint a főhőssel – aki voltaképpen én vagyok, csak egy kicsit jobb kiadásban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése